"1703. október 5-én Kiskunhalas területén Deák Ferenc kuruc ezereskapitány vezetése alatt itt táborozó magyar sereget a Délvidék felől érkező Johann Kyba labanc ezredes rác hada gyors támadással meglepte, megverte, és visszavonulásra késztette. Legalábbis a történelem legújabb kutatásai szerint a halasi csatát a magyarok veszítették el. Sokáig az állt a történeti munkáinkban, hogy a kurucok megverték a rác regimentet. Még a történelem nagy históriásai is így tartották egy időben számon a 305 éve lezajlott küzdelmet. Azonban mai tudásunk alapján biztosnak tűnik, hogy bár a csatát elveszítettük, de a labanc sem tudott megmaradni a térségben, így végül is a kurucok időt nyerve 2 év múlva birtokba vették a Duna-Tisza közét és megkezdhették az ország nyugati végeinek felszabadítását is. És hogy mi bizonyítja, hogy mi hagytuk el vesztesen a csatateret?

105 éve született Amrita Sérgil (Amrita Sher-Gil) (1913-1941) indiai származású élet- és festőművésznő. Édesanyja egy magyar nő, Gottesmann Marie-Antoinette, egy indiai rádzsa feleségének társalkodónője volt. Így jutott el a távoli országba, ahol megismerkedett Umrao Sher-Gil nevű főnemessel. Házasságuk után Budapestre költöztek. Ekkor született két lányuk. Az idősebb volt Amrita. Dúsgazdag környezet és a családi miliő miatt szinte egyenes út volt számára a művészetek felé. Édesapja honosította meg a fénykép-művészetet Indiában. Nagybátyja Baktay Ervin orientalista, író, festő volt. Házukban lakott Bartók Béla zeneszerző. Amrita magántanuló volt, megfordult Firenzében is. Rajongott Ady Endre írásaiért és ismerte Karinthy Frigyes írót is. Nagy műveltségre tett szert. Imádott olvasni, zenélni, sok nyelven beszélt.

A halasi katolikusoknak örökké kedvesek maradnak saját templomaik, de az ideérkező vendégek és turisták is ámulattal nézik, hogy milyen különleges, egyedi ábrázolás és színvilág pompázik ezekben az épületekben. Talán kevesen tudják, hogy igazán kalandos élete volt az alkotóknak, akiknek köszönhetjük ezeket a templombelsőket.

 Egykor Halason és határában 30-35 szélmalom vitorláit is forgatta egy időben a szél. Mára, a környékünkön csupán a Sáfrik szélmalom maradt fenn egy letűnt kor emlékeként. Utolsó előtti társa Kunfehértó külterületén, 2010 karácsonyán dőlt össze. Ahogy az ott élők elmondták, szépen halkan, senkit nem zavarva, elhagyatottan, magára maradva. Országosan védett műemlék (volt) a Németh Buhin malom is, úgymint a halasi társa.

Egyik legrégebbi civil egyesületünk, a Halasi Úri Kaszinó, a hagyomány szerint 155 éve alakult. Ők maguk is az 1863-as évszámot használták hivatalos irataikon. Azonban idősebb Nagy Szeder István kutatásai szerint már az 1850-es években rendeztek összejöveteleket. Alakuló közgyűlésük 1862. december 28-án volt, de Fülöp Sándor az ötvenéves évfordulójukról a következő című kiadványt írta: A kiskunhalasi kaszinó vázlatos története 1863-1913.

 Gyakran halljuk, hogy bezzeg régen mennyire más volt minden.60-100 éve az emberek és a közösségek egymást segítve éltek. Jobban mentek a dolgok, nem volt annyi marakodás. Minden nagyon szép és minden nagyon jó volt. Idilli képeslapokról, megsárgult fotókról kedves emberek néznek ránk. Ismerős és ismeretlen halasi épületek vonalait bámulhatjuk. Régi szép idők.

 Ezen blogban már többször citáltam elő régi halasi ügyeket és témákat, amelyek bizonyítják, hogy elődeink idején sem volt minden szép és derűs. Akkor is volt bűn, hazugság, tehetetlenség, irigység és maradiság.

Élősdi, kizsákmányoló, pók, pióca, vámpír, vérszopó – többek között ezekkel a jelzőkkel illeték azokat 1947 és 1956 között, akik a második világháború előtt a magyar társadalom legerősebb gerincét alkották. A kulák orosz eredetű szó, jelentése: ököl.

A számunkra igencsak gyászos kimenetelű első világháború centenáriumán talán érdemes néhány érdekességet előhalászni abból az időből. Fiume és Kiskunhalas történeti kapcsolatai igen csak vékonyak voltak mindig is. Ám a nagy világégés – és annak minden háborús, társadalmi és gazdasági változása - még ezt is felülírta.

Idén igen sok jeles évfordulóról emlékezett meg ország-világ. Talán egy kissé háttérbe szorult a magyar történelem egykor kiemelt, mára kevésbé hangsúlyos eseménye. A középkori egyik legismertebb lázadása 1514-ben történt. Ekkor a keresztes hadjáratra toborzott sereget Dózsa György és társai a hazai nemesség és az egyház ellen fordították. Mára már nem egyértelmű, hogy a felkelés végcélja mi lehetett, sőt, a tüzes trón legendája is megdőlni látszik.