2011 őszén jelent meg az alábbi interjú velem. Kohout Zoltán újságíró a kérdező.
- Miközben ma több politikai oldal is kapadozik, hogy Nagy Imre örökösének mondja-mondhassa magát, vannak viták arról, mi volt 56 s benne Nagy Imre eredeti, igazi célja. Mi volt? Emberarcúbb szocializmus vagy szociálisan érzékeny polgári kapitalizmus?
Őszintén szólva, egyre kevésbé látom, hogy bárki „kapadozna” Nagy Imre örökségéért. Lehet, hogy azért, mert nem lehet olyan egyszerűen elmagyarázni egy politikai beszédben, hogy hát, a negyvenes évektől ő volt a padlássöprések közvetlen irányítója, de aztán szembenézett a hibáival és szembement a múltjával, majd reformokat kezdeményezett és lazított a Rákosi diktatúrán, végül 1956-ban – Kádár Jánossal szemben - ő mert nemet mondani a szovjetnek. Ezt a leegyszerűsítő, vagdalkozó politikusok nem tudják egy beszédbe sűrítve előadni. Így vagy lekommunistázzák Nagy Imrét, vagy forradalmárnak állítják be. Mártír-miniszterelnökünk, egyébként pedig nagyon hasonlatos sok, nagy és rögös politikai utat bejárt nagyunkhoz. Nem lehet az utókornak igazságot tenni bizonyos történelemi korokban, politikai szükségszerűségek szövedékében. Sajnos, Halason évtizedek óta a mai napig engedik, hogy időről-időre politikusok akár iskolákba is téveszméket, csúsztatásokat adjanak elő 1956-ról vagy annak halasi eseményeiről. Pedig a minősítgetésekkel sokszor nem naggyá teszünk valamit vagy valakit, hanem a lényegről tereljük el a szót. A történelemoktatásnak pedig nem is szabad(na) erről szólnia, csupán a puszta tények ismertetését kell(ene) felvállalnia. Visszatérve a kérdés második felére Nagy Imre célja - ahogy a kommunista terminológia elítélően mondja - a revizionizmus volt. Vagyis a kommunista ideológia és a rendszer felülvizsgálata. Nem feltétlenül akart ő miniszterelnök lenni, nem is értette, hitte, akkor a forradalom első napjaiban, hogy a magyar nép valóban radikális változást akar és követel. Lassan döbbent rá, és szívvel-lélekkel kiállt a függetlenség kivívása mellett. Politikai rendszerben akkor még nem lehetett gondolkozni, csak az önállóság reményében.
- Úgy vélem, hasonló kérdéssel szembesül az utólagos történelemszemlélő, mint a 100 évvel korábbi függetlenségi küzdelmekben: volt-e realitása annak, hogy egy kis állam, ha mégoly eltökélt is, hatékonyan, eséllyel szembe tud szállni egy világhatalommal?
Én nem innen indulnék ki. Hanem abból, hogy tessék mondani még egy népet, néplelkületet, amelyik ennyiszer és ilyen módon szembe mert szállni nagyhatalmakkal. Sokszor tűnik úgy, hogy megvezethetőek, széthúzóak és sokat tűrőek a magyarok. Viszont azt is látnunk kell a szabadságharcaink kapcsán, hogyha kell fel is merjük emelni a hangunkat és a kardunkat az elnyomókkal szemben. Ha a magyarok összefogtak, és szembe mentek világhatalmakkal, akkor ott valóban sokszor még a „Poklok Kapui” is megremegtek. Általában csak idegen segítséggel sikerült leverni függetlenségi harcainkat. És ha el is buktunk néhány évtized múlva követeléseink jó része mégis teljesült. Kérdezhetném úgyis, hogy hol van ma az Oszmán Birodalom, hol van ma a Habsburg Birodalom, hol van ma a Szovjetunió? Mi pedig még mindig fennállunk, bár kissé megtörve, megcsonkítva, de mégis létezünk, és lám, önállóak, szabadok vagyunk. 1956 követelései is végül csak megvalósultak.
- S mi volt a törekvés a szovjeteket illetően? Teljes és végérvényes szakítás, függetlenség, vagy amolyan dualisztikus-monarchisztikus viszony?
A Varsói Szerződésből való egyoldalú kilépésünkkel egyértelműen a szoros és a függőségi kapcsolat megszüntetése. Önálló, inkább Svájchoz hasonló semleges ország lehetett az álom és a terv. Semmiképpen nem volt cél, hogy ellenfelei legyünk a Szovjetuniónak, de a moszkvai távirányításból is elege lett a változást követelőknek. Elvileg volt erre jó példa, hiszen, ha más is volt a helyzet, de Ausztria is szovjet megszállás alatt állt 1955-ig. Majd tárgyalások, komoly nemzetközi segítség mentén megtörtént onnan a kivonulás. Mi kénytelenek voltunk durvábban kifejezni ezt a törekvésünket, de nem volt abszolút reménytelen a dolog. Hiszen a katonai megszállók ki is vonultak 1956. október végén, illetve megkezdték a csapatok kivonását az ország területéről. Ám a szovjet és a magyar ortodox-kommunisták végül nem akarták a szétválást, és visszacsinálták az egészet. Bábot is találtak hozzá. A Nyugat pedig a féltő szemeit nem Budapestre, hanem Szuezre vetette, így mi egyedül maradtunk.
- Milyen volt az élet ’56 előtt Kiskunhalason? Mennyire voltak itt is mindennaposak a személy- és vagyon ellen irányuló agressziók, rendszerszerű igazságtalanságok?
Kezdjük ott, hogy a polgári lakosság kárára már 1944-től atrocitások történtek a szovjet megszállók részéről. Gyilkosság és erőszak is előfordult 1944/1945-ben. A halasiakat nem sújtotta jobban vagy kevésbé az elnyomás, mint a más területen élő magyarokat. Innen is vittek embereket malenkij robotra és Gulagra, itt is volt németüldözés, valamint folytak kitelepítések, volt padlássöprés, és kulákrendszer. A 1945-ös (kisgazda győzelem) és 1947-es (polgári-demokrata győzelem) választási eredmények ellenére a kommunista párt tartotta magát a hatalomban Halason. Komoly, helyi szintű politikai csatározások színtere voltunk 1950 előtt. A helyzet viszont nem változott. Agrár-mezőváros voltunk, az iparosítás még nem volt túl jellemző ekkor, de az erőszakos birtokos paraszt-ellenesség igen. Az államosítás is nagyon komoly felháborodást okozott az emberekben. A halasiak vagyonát elszedni: házakat, vállalkozásokat, boltokat és földeket, nem volt népszerű. Igen nagy volt az ellenszenv. Persze sok volt a kiszolgáló és a haszonélvező a hivatalokban és az intézmények élén, így az ellenállás csekély eredményt szült volna.
- S ezekből fakadóan mit jelentett Kiskunhalasnak 1956? Volt sajátos arculata, indulati töltése az itteni megmozdulásoknak, vagy – mint más országos eseményeknél – beszűrődtek az indulatok?
Magyarországon, így Kiskunhalason is a nép egyszerű polgárai, munkásai voltak a történések motorjai. Akiket megaláztak, üldöztek, kisemmiztek és nem tudták elviselni az elnyomást. Vasutasok, gyári és ktsz. dolgozók, tanárok, diákok vonultak 1956. október 25-től a halasi utcákon és tereken és követelték, hogy elég legyen a diktatúrából, hagyják őket végre élni. Kétségtelen, hogy többek utcai randalírozásba kezdtek, vörös csillagok, zászlók estek le a házak falairól a porba, és a szovjet emlékművet is ledöntötték. Viszont munkás- és katonatanácsok alakult a gyárakban, intézményekben. Létrejött Halason is a Nemzeti Forradalmi Tanács. A nép pedig az utcán is támogatta a változásokat. A vasútállomástól indultak ezek a felvonulások, vasutas zenekar zenélt a tömeg elején, és a Hősök szobráig mentek. A beszédeket munkások mondták, és követelték, hogy legyen vége ennek az elviselhetetlen korszaknak és hatalomnak. És igen, ez volt 1956 valódi mondanivalója és tisztaságának bizonyítéka. Nem pártok, nem politikusok álltak az élén. Ettől ijedt meg a kommunista városvezetés, és ezért kérte 1956. október 27-én a katonai közigazgatás bevezetését. Ám épp ellenkezőleg sült el a dolog. Hisz pont ennek a napnak a végén következett be a sortűz, a halasi események legtragikusabb fordulata. Így újabb eszközökhöz kellett nyúlni. Október 29-én ezért vonták be ifj. Nagy Szeder Istvánt, hogy ismerve az ő szavának súlyát a kisgazda társadalomban „más” erő jelenjen meg az utcákon. A munkások innentől a háttérbe szorultak. Ifj. Nagy Szeder csak feltételekkel volt hajlandó csatlakozni, ami gyakorlatilag a forradalom intézményeit szüntette (volna) meg: nemzetőrség toborzásának leállítása, nemzeti forradalmi tanács felszámolása, választás kiírása, városi tanács hatalmának visszaállítása. A választás november 1-jén megtörtént, de a forradalmi tanács nem oszlott fel, és a nyertes pártok se kerülte be a városi vezetésbe. November 4-én, hajnaltól pedig már a szovjet 31. harckocsi gárdahadosztály tankjai voltak az urak a tereken. Az itteni események legfontosabb mondanivalója, hogy az ’56-os forradalom eszmeiségét városunkban a halasi nép, és nem egyesek, és nem a pártok képviselték.
- Tudjuk, hogy két halasi, Gyöngyösi Papp Ida és Poloznyik Kálmán a főtéri sortűz áldozata lett. Tud-e más hasonlóan vagy kevésbé drámai, de tragikus eseményről a helytörténet?
Ha 1956 halasi eseményeiről beszélünk nyilván nem. A helytörténetünkben persze számtalan atrocitás volt a polgári lakossággal szemben. Tatár, török ölte, üldözte az ittenieket, mikor rablásokról volt szó a 13. és a 16. századokban. A Rákóczi szabadságharc alatt is igen jellemző volt, hogy a labancok sarcoltatták a helyieket. Eltérő történet, de végeredményben ártatlan polgári áldozatokat követelt a 18. század első felében az esztelen babonákra épülő boszorkányüldözés is. 1848/49-ben a szerbek fenyegették a halasi határt. 1944-1945-ben pedig a front átvonulása, a repülőbombázások és a szovjet katonák fosztogatása is komoly öldöklést okozott a lakosság között.
- Laikusként úgy hinném, egy kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, nem maradhat titokban, ki mit vagy mit nem tett az ’56-os események során. Mit gondol, mennyire sikerült Halason elnyomni az emberek igazságérzetét? Hogyan emlékezett utólag a halasi ember?
Az emlékezések hiánya és a gulyáskommunizmus sokaknál részleges vagy teljes „amnéziát” okozott. Nem történt meg a szembenézés. Sokan ma is hallgatnak. Lehet, van okuk rá. A halasi egyszerű emberek, ha részt is vettek sok mindenre már nem emlékeznek. Többen nem igazán értették mi zajlik, sokan féltek, sokan reménykedtek a változásokban. Városunkban 11 napig tartott a forradalom és szabadságharc. 55 év távlatából igen nehéz visszaemlékezni egy olyan eseményre, amelyet el kellett felejteni. 33 évig nem lehetett róla beszélni sem. Persze vannak visszaemlékezések, sok adatközlő tisztelte meg a kutatókat, amelyekben elmesélték, hogy mi és hogyan is zajlott, de még mindig inkább a levéltári források a mérvadóak a helyi történések felvázolásánál.
- Ön, aki helytörténeti tankönyvet is írt, mit gondol a mai fiatalok ’56-képéről? Hogyan állnak tájékozottságban és lelkületben a forradalom és szabadságharc tanulságaival, üzenetével?
Semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint amennyit az őskorról, az ókorról, vagy például Mohácsról, a Rákóczi szabadságharcról és Trianonról tudnak. Helytörténeti előadások, táborok kapcsán tapasztalom, hogy nem csupán ez a korszak, de az általános történelmi, irodalmi tudás is komoly hiányosságokat mutat. Egyébként általában a történelemtanításban nem is igazán jutnak el az iskolákban 1956-ig, így képük, tudásuk is igen kevés. Viszont nagyon fontos tanulság számomra, hogy az érdeklődés megvan a diákokban a helytörténet iránt. Szívesen hallanak a város történetéről, épületeiről, csatáiról, utcáiról. Rácsodálkoznak sok általuk teljesen ismeretlen helyi érdekességre, legendára, anekdotára és tényre. Úgy gondolom, hogy csupán a megfelelő utat kell megtalálni hozzájuk, és sok-sok fiatal, öntudatos lokálpatriótával gazdagodna településünk. A másik tény, hogy a sokszor a helyi médiában is agyonméltatott iskolai és városi ünnepségek, emlékezések március 15-ről, augusztus 20-ról, október 6-ról és október 23-ról semmit nem mondanak nekik, semmi nem ragad meg bennük ezekről. Az elnyomott és a részben megszüntetett helytörténet oktatás igen komolyan hiányzik a halasi diákok identitás tudatából és a szülőhely ismeretéből.
Halasi Tükör, 2011. október
Végső István
istvan.vegso@gmail.com
