„…halálig fogom az ellenállókat korbácsoltatni” – állt abban az 1693-as rendeletben, amit Sőtér Ferenc jászkun alkapitány írt a városi tanács ellen fellázadt halasi népnek. A régi időkben bizony az itteniek nem csak nehezen tűrték, de fel is emelték - nem csupán a szavukat, ha kellett az ökleiket is az igazságtalanságokkal szemben. A török hódoltság utáni földbirtokrendezések, és a Habsburg uralom kiteljesedése nem az alföldi kálvinisták szája íze szerint való dolog volt. Nem volt hát véletlen a 17. század végi első, ismert helyi lázongás.
Mint írták, és mondták, a régi halasi ember nem csak keveset beszélt, magának való volt, de csökönyös, nyakas és hajthatatlan is a szabadságvágyában. Nem szerette az urakat, az elnyomókat, a hatalmaskodókat, és azok se őt. Az teljesen természetes, hogy az országosan ismert forradalmakból és szabadságharcokból kivették a részüket, ám a helyiek bizony megindultak akkor is, ha a városi vagy általános közügyek alakulása nem tetszett nekik. Mai szemmel nézve már bizony helyenként durva, de bizony hatásos módszerekkel „magyarázták meg”, hogy mit is gondol a kiskun ember az igazságtalanságokról.
1766-ban több vármegyében és a Jászkunságban is lázongások törtek ki a tanácsokkal szemben. Itt is felkelés ütötte fel a fejét, ugyanis az újraosztott fehértói földekből a városi vezetők feltűnően nagy birtokokat kaptak, szemben a lakossággal. Ezenfelül a különféle adónemek kapcsán is visszásságokat érzett a nép. Nem beszélve arról, hogy az akkori „elit” borát drágán vették át a kocsmákban, míg a szegényebbekét olcsón. A forrongás nem lehetett kismértékű, ugyanis a hangulat csillapítása érdekében határozatilag szabályozták, hogy attól fogva föld- és adóügyekben csak a lakosság által küldött képviselők felügyelete mellett lehet intézkedni. A lázongás vezetőit viszont - miután azok mögül a tömeg kivonult - vagyonvesztésre, településről való kitiltásra, botütésre stb. ítélték. A felkelés vezetője, Józsa Péter még 1770-ig visszajárt és szította a viszályt, de ekkor már nem állt senki mellé.
1802-ben a városháza ablakait betörve katolikus pásztoremberek feliratos botokat hajigáltak be, amelyben megfenyegették, megrótták a városi elöljárókat a súlyos adóterhek miatt. Az állattartókat sújtó intézkedések, a társadalom legalján elhelyezkedő réteget igen rosszul érintették. A főként juhászkodással foglalkozó emberek igen cifra módon ijesztettek rá a város vezetésére: „No te vérszopó Péter te kezdted még mindég”, „Ki volt ennek indítója megfogja bánni az egész Város miért bántyátok szegényeket”, „Szegényeket rontod Bíró mikor te fülit vágod, próbáld meg ég minden”, „Turoczi Péter, ha megtalálunk kin a mezőben is ki ássuk a szemedet”, „Péter István bizon mondom mindig égetem a fijadat is ha elkezded”. A lázongást végül elcsitították. Megfedték a káromkodó „ablakbetörőket”, és fokozatosan kiegyeztek velük. Ezen juhászok egy része végül igen módos, „csendes” gazdaember lett.
Az 1849 utáni légkörben a halasiak sem érezték jól magukat. A Bach-korszak idegen szellemisége, a tagosítás, majd az egyre mélyülő elnyomás a Jászkunságot is cselekvésre bírta. Az 1860-as októberi diploma – ami az ország további függőségét fenntartotta - ellen tiltakozó jászberényi „körirathoz” a halasi tanács is csatlakozott. Ezt 1860. december 10-én tárgyalták, s miután a városatyák ezt elfogadták, kitűzették a nemzeti lobogókat a városházára. Másnap ugyanitt a lakosságnak felolvasták a tiltakozás szövegét. A halasi nép erre „Le a sasokkal” kiáltással a közterületeken, az adóhivatal, a pénzügyőrség és a zsandárság épületein található idegen címereket leverte, sárba taposta, az ablakokat betörte. Az egyik hivatalnokot hajánál fogva dobták ki az irodájából. A zsandárok tartották vissza a későbbi lázongást a közhivataloknál. Ezután a város ivóiban ünnepelte meg a tömeg a kitört halasi „kis forradalmat”. Végül a kivezényelt félszázadnyi katonaság verte le a ’48-as eszmét hirdetőket. A fiatalok egy csoportját elítélték, de csak enyhe büntetést adott a jogszolgáltató szerv, mert félt az újabb tömegjelenetektől. Későbbiekben sem csökkent a forradalmi láz a szabad kun lelkekben. 1861. február 24-én - a februári pátens okán – a halasi vásárban többen a pénzügyőrökre támadtak: „Éljen Kossuth, éljen Garibaldi” kiáltásokkal. Ehhez a lázadáshoz is a katonaságot kellett kihívni. 1864. februárban Orsai (Spühler) Vilmos főbíróra rontottak a helyiek, mert az nyíltan osztrákbarát politikát folytatott.
Láthatjuk, hogy a redempció, az önmegváltás népe nem csupán a külső, hanem a belső ellenségeire is nagyon tudott „haragudni”. Eszközökben kevésbé válogatott, kívánságaik, követeléseik sokszor speciálisan helyi feszültségforrásokból fakadtak. A társadalmi-gazdasági problémákat nem fehér terítős kerekasztal mellett kívánták megoldani. A lázongások vezetői, szervezői pedig bármely néprétegből jöhettek, ha a halasiak érdekét tűzték a zászlajukra.
Végső István
istvan.vegso@gmail.com
