A halasi vasút történetre emlékeztünk röviden 2012-ben. Kohout Zoltán beszélgetett Végső István történésszel. A Pest-Zimonyi vonal évfordulója (1882) kapcsán tekintettük át a legfontosabb történéseket.

 18. század közepétől kezdve nagy tömegben elsősorban római katolikusok érkeztek a színreformátus Halasra. Ez nagy ellenszenvet váltott ki a protestáns halasiakból, akik meg szerették volna őrizni városunkat a régi kálvinista szellemben. Nem tetszett nekik, hogy az eddig református városba nincstelen és vagyontalan, főként pásztorkodásból és cselédmunkából élő katolikusok költöztek be. Főként Szeged, Hódmezővásárhely és Kiskunmajsa környékéről jöttek be a városba és kialakuló tanyavilágba. Sok ellenségeskedés támadt a reformátusok és a katolikusok között, s ez több évszázadon át tartott Halason. Egyházzá szervezésük és templomépítésük dátuma, 1769-ben indult, 250 éve.

Világvége. A fejünkre esik az ég, üstökös jön, isteni végzet, tágul a világegyetem, vörösóriásból fehértörpe, majanaptár, atomháború, robotok lázadása, üvegházhatás, 2020 körül már nem lesz kőolaj és földgáz. Az emberiségnek kellenek a világvége konteók. A mai legdivatosabb elméletet klímaváltozásnak mondják. Nem vagyok a téma szakértője, de azért, ha összehasonlítjuk a jó néhány ókori, bibliai, vagy középkori, újkori forrást, akkor emlékezhetünk, tudhatunk olyan eseményekről, amikor folyók, kutak kiszáradtak, nagy áradások voltak. Ám ezt most a fokozott szén-dioxid kibocsátással, a műanyagok és a hatalmas szeméthegyek elterjedésével stb. magyarázzák. Ha jól sejtem utóbbi elítélendő környezeti rombolások nem voltak jellemzőek a 18-19. századra, mégis érdekes, rémisztő eseményekről olvashatunk. Következzen tehát néhány esemény Halas időjárás-történetéből a 18-20. század között.

Egyik előző írásom óta többen is érdeklődtek, hogy merre van pontosan az izraeliták sírkertje. Az ortodox temetőkhöz hasonlóan kissé félreeső területen található, és persze elsősorban a hozzátartozókat várja a Gólya utcában, a Lomb utcai óvoda melletti nyughely.

Tájékoztatásügyi miniszter, Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, főszerkesztő, háborús hadirokkant, szabadelvű majd kisgazda politikus, aki Kiskunhalason született, de igen kevesen ismerik a nevét. Balla Antal (1886-1953) újságíró, történész városunkban látta meg a napvilágot.

Sokszor mondták már nekem, hogy foglalkozni kellene a városházi árkáddal és a hozzáfűződő babonákkal. Mivel én magam nem voltam babonás, és már csak azért is mindig átmentem alatta, így a végtelen hosszú helytörténeti bakancslistámra írtam fel ezt a feladatot is. Most azonban újra előkerült a téma, így gyors nem reprezentatív kutatást végeztem az egykor vagy ma itt élő halasiak között. Mit tudunk erről az egészről?

A Halasi Tükörben 2013 tavaszán készült interjú Végső István történésszel a kiskunhalasi ipartörténetéről. Fókuszban az 1945 utáni iparosodás fejezetei álltak.

Évek óta sokan kérdezgetik: mik azok a fényes kockák a járdáinkban? Egyesek aranynak nézik, mások pillantást sem vetnek rájuk. 2007 júniusában kerültek elhelyezésre. Egy német művész, aktív civil kezdeményezésére először Németország és Ausztria területén közel tízezer botlatókövet (Stolpersteine) raktak le. Arra kell(ene) emlékeztetniük, hogy a holokauszt idején ki(ke)t és honnan hurcoltak el és gyilkoltak le. Végső István történész szakvéleményével és kutatásai mentén helyezték el a botlatóköveket. Kiskunhalason, Magyarországon az első között.

Különleges reform-demokrata kezdeményezés helyszíne volt 1979-ben Kiskunhalas városa. Még az állampárt átlagosnál nyitottabb megyei vezetésének kérésére fiatal, tehetséges szociográfusok érkeztek városunkba, hogy felmérjék a korabeli társadalmi-kulturális- és közéletet. A megye és a város vezetése kíváncsi volt, hogy a nagyfokú, mesterséges iparosítás és bevándorlás következtében a település helyzete és a lakosság közérzete, értékrendje, véleménye miként is változott és alakult. A pártvezetés a saját maga hasznára kívánta felhasználni a korszakban lassanként elfogadottá váló szociográfiai feltérképezést, hogy a bajok és a problémák orvoslása megindulhasson, vagy legalábbis ne eszkalálódhassanak.

Egykor a város egyik legfontosabb kulturális-közéleti színtere volt. A helytörténetet ismerők és az idősebbek még mindig az egykori elnevezés szerint hívják, a fiatalabbak pedig nem is igen hallottak az Eötvös utca szép polgári házáról. Pedig anno hetente-havonta százak fordultak meg a falai között.