Különleges reform-demokrata kezdeményezés helyszíne volt 1979-ben Kiskunhalas városa. Még az állampárt átlagosnál nyitottabb megyei vezetésének kérésére fiatal, tehetséges szociográfusok érkeztek városunkba, hogy felmérjék a korabeli társadalmi-kulturális- és közéletet. A megye és a város vezetése kíváncsi volt, hogy a nagyfokú, mesterséges iparosítás és bevándorlás következtében a település helyzete és a lakosság közérzete, értékrendje, véleménye miként is változott és alakult. A pártvezetés a saját maga hasznára kívánta felhasználni a korszakban lassanként elfogadottá váló szociográfiai feltérképezést, hogy a bajok és a problémák orvoslása megindulhasson, vagy legalábbis ne eszkalálódhassanak.

Egykor a város egyik legfontosabb kulturális-közéleti színtere volt. A helytörténetet ismerők és az idősebbek még mindig az egykori elnevezés szerint hívják, a fiatalabbak pedig nem is igen hallottak az Eötvös utca szép polgári házáról. Pedig anno hetente-havonta százak fordultak meg a falai között.

Ahogy a régi szólás tartja: jón ne változtass! Nem csak a hétköznapi életben, hanem a művészetekben, a tudományos munkákban és a kultúrában is számtalan példát tudunk erre.

Ha jelen cikkünk első képére tekintünk, akkor a halasiak többsége egyértelműen azt mondja: ez a Három tavasz emlékmű. Valami persze nem stimmel, de rámondható, hogy az. A betonvitorlák képe, állása rögtön ezt sugallja nekünk. Ám azon a fotón nem egy kiskunhalasi emlékmű látható. Nézzük miről is van szó!

„…halálig fogom az ellenállókat korbácsoltatni” – állt abban az 1693-as rendeletben, amit Sőtér Ferenc jászkun alkapitány írt a városi tanács ellen fellázadt halasi népnek. A régi időkben bizony az itteniek nem csak nehezen tűrték, de fel is emelték - nem csupán a szavukat, ha kellett az ökleiket is az igazságtalanságokkal szemben. A török hódoltság utáni földbirtokrendezések, és a Habsburg uralom kiteljesedése nem az alföldi kálvinisták szája íze szerint való dolog volt. Nem volt hát véletlen a 17. század végi első, ismert helyi lázongás.

Mindig is tudtuk, hogy az igazi kiskun ember soha nem engedett a ’48-ból. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a szabadságharc után is nyíltan kimertünk állni az akkor hangoztatott követelések és szemék mellett. Sőt, még a főváros első Petőfi-szobrához is igen sok közünk van!

Van még egy pont miről híres volt e város
Más vidékeken is átkozta sok káros
Mert nincs annyi vad még sehol egy fészekben
Mint hajdan amennyi zsivány lakott ebben.
Híre járt annak az egész magyar honba
Hogy ott úgy terem a betyár, mint a gomba.
(Gózon István: Halas viszonyai)

Környékünk, pusztáink remek terepet szolgáltattak a betyárkodásnak. Szegénylegények, bűnözők, katonaszökevények, pásztorok és egyéb szerencsétlenek döntöttek úgy, hogy nekivágnak ennek, a leginkább az vesztőhely felé kikövezett rögös útnak.

Sokan gondolkoznak el azon, hogy egy-egy régebbi település miért lett népesebb, nagyobb, mint a többi. Mitől van az, hogy vannak kétezer, meg léteznek negyvenezer fős helységek? Számíthat persze az elhelyezkedés, nemzetközi útvonal, vasút, geográfia, természeti kincsek, történelmi múlt és sok egyéb. Az biztos, hogy a közép- és nagyvárosoknak egyetlen lehetőségük van: mindig megújulni. Ettől tudnak nagyobb lakosság számot produkálni, növelni gazdasági erejüket és ezzel a bevételeiket.

 2011 őszén jelent meg az alábbi interjú velem. Kohout Zoltán újságíró a kérdező. 

 - Miközben ma több politikai oldal is kapadozik, hogy Nagy Imre örökösének mondja-mondhassa magát, vannak viták arról, mi volt 56 s benne Nagy Imre eredeti, igazi célja. Mi volt? Emberarcúbb szocializmus vagy szociálisan érzékeny polgári kapitalizmus?

 Őszintén szólva, egyre kevésbé látom, hogy bárki „kapadozna” Nagy Imre örökségéért. Lehet, hogy azért, mert nem lehet olyan egyszerűen elmagyarázni egy politikai beszédben, hogy hát, a negyvenes évektől ő volt a padlássöprések közvetlen irányítója, de aztán szembenézett a hibáival és szembement a múltjával, majd reformokat kezdeményezett és lazított a Rákosi diktatúrán, végül 1956-ban – Kádár Jánossal szemben - ő mert nemet mondani a szovjetnek. Ezt a leegyszerűsítő, vagdalkozó politikusok nem tudják egy beszédbe sűrítve előadni. Így vagy lekommunistázzák Nagy Imrét, vagy forradalmárnak állítják be. Mártír-miniszterelnökünk, egyébként pedig nagyon hasonlatos sok, nagy és rögös politikai utat bejárt nagyunkhoz. Nem lehet az utókornak igazságot tenni bizonyos történelemi korokban, politikai szükségszerűségek szövedékében. Sajnos, Halason évtizedek óta a mai napig engedik, hogy időről-időre politikusok akár iskolákba is téveszméket, csúsztatásokat adjanak elő 1956-ról vagy annak halasi eseményeiről. Pedig a minősítgetésekkel sokszor nem naggyá teszünk valamit vagy valakit, hanem a lényegről tereljük el a szót. A történelemoktatásnak pedig nem is szabad(na) erről szólnia, csupán a puszta tények ismertetését kell(ene) felvállalnia. Visszatérve a kérdés második felére Nagy Imre célja - ahogy a kommunista terminológia elítélően mondja - a revizionizmus volt. Vagyis a kommunista ideológia és a rendszer felülvizsgálata. Nem feltétlenül akart ő miniszterelnök lenni, nem is értette, hitte, akkor a forradalom első napjaiban, hogy a magyar nép valóban radikális változást akar és követel. Lassan döbbent rá, és szívvel-lélekkel kiállt a függetlenség kivívása mellett. Politikai rendszerben akkor még nem lehetett gondolkozni, csak az önállóság reményében.

Diószegi Balázs (1914-1999) az „utolsó magyar parasztfestő”, Munkácsy- illetve Székely Bertalan-díjas művész, Kiskunhalas díszpolgára. Miután felhagyott a festészettel csak grafikákat készített illetve írt.

Súlyos bűntény történt Kiskunhalason. Újvidékről hozták fel a 101/322. sz. munkásszázadot, amely nagyrészt 17-20 éves fiatalemberekből állott. Az ottani vasútépítésnél dolgoztak. 1944. október 11-én dühöngő SS-katonák, csendőrök és vérengző nyilasérzelmű vasutasok és polgári személyek arra kényszerítették őket, hogy levetkőzzenek, ássák meg sírjukat, s azután géppisztolyokkal halomra lőtték, puskaaggyal és botokkal, dorongokkal agyonverték őket. Igen sokat összekötve, élve földeltek el. A század 208 tagjából csak 12 menekült meg.” - írta az 1946-ban megjelent Fekete könyv - A magyar zsidóság szenvedéseiről című könyvében Lévai Jenő. Mi történt valójában, kik és hányan haltak meg, kik követték el a tömegmészárlást?