A 120 éve született Zsigray Juliannára emlékezünk ezzel a cikkel. Zsigray Julianna született: Serák Julianna Róza Törökszentmiklóson látta meg a napvilágot 1903. február 15-én. Édesanyja tiszteletére vette fel a Zsigray nevet. Író és költő volt, a két világháború között népszerű regényeket írt, majd 1945 után életrajzi szépirodalmi írásai révén volt ismert. Budapestről, a Kavics utcából költözött Kiskunhalasra, ahol 1987. február 21-én hunyt el. Sírja a régi református temetőben van. A következőkben egy 1985-ben vele készült interjút idézünk, ami jól mutatja, hogy a marginalizálódott írónő már igen nehezen nyílik meg, pedig hihetetlenül sűrű, érdekes életet élt aktív korában, és valószínűleg számos titkot vitt magával a sírba.
"Már fölkutatni sem volt könnyű. Mindenütt csupán bizonytalanságokat tudtak róla. „Talán címeket” kaptam, „talán-ott-tudnak-róla”, mondták, ám a válaszok sejtetni engedték, nemigen hisznek benne, hogy nyomra bukkanok. Az írószövetségnek nem tagja, viszont az Irodalmi Alapnak igen (innen kap időnkint beutalót a szigligeti alkotóházba). Pedig most is jelennek meg könyvei.
Legutóbb 1982-ben egy kalandos XVIII. századi történet, a ,,Távoli fény", előtte Erkel Ferenc életregénye, „A Sugár úti palota” (nyolcadik kiadásban!), aztán a Lehár Ferencről szóló Tragikus keringő” (ötödik kiadásban). Ezekről azonban úgyszólván egyetlen sornyi bírálat nem látott napvilágot. Csupán találgatni lehet, vajon miért. Érdektelenségből? Tapintatból? Mert nem akarták ízekre szedni az 1945 előtti úri középosztály divatos írónőjének munkáját. De akkor miért adták ki őket? Üzleti meggondolásból? Mindebből többféle következtetés vonható le. A régi — mondhatnám tapintatosan: a konzervatív — ízlés továbbélése éppúgy, mint Zsigray Julianna kritikai elhallgatása elfeledése.
Amikor Kiskunhalason meglátogattam, erről akartam kérdezni.
— Hogyan jutott eszébe fölkeresni egy élő kísértetet? Nem tart tőle, hogy magammal íriszem a másvilágra? — nevetett persze, miközben botjára támaszkodva nehézkesen lépkedett a kerek szobaasztalhoz. Még nem épült föl teljesen a betegségéből.
— Mióta él Kiskunhalason?
— Tizenöt éve.
— S hogy került éppen ide?
— Elegem lett a fővárosból. Eladtam a budai lakásom, vettem az árából itt egy igazi kun parasztházat. Kár, hogy lebontották, így kerültem ebbe a lakótelepi másfél szobába. Csupa ellentmondás: néhány régi, értékes bútordarab, egykét újabb, méretét tekintve ideillőbb, a falon több remek festmény, közte két Márffy kép.
— Pesten azt hallottam, állítólag ön mentette meg Herczeg Ferencet a kitelepítéstől. Fölhívta Vorosilovot Moszkvában, s utána azonnal visszavonták a „Kék róka” szerzőjére vonatkozó határozatot, így volt?
Vorosilov
— Nem. Mindössze annyi igaz belőle, hogy az ötvenes években, amikor már nemigen volt tanácsos az öregúrhoz járni, én dacból is gyakran látogattam el hozzá. Nem szorult védelemre, a Rákosiékkal kötött megállapodás értelmében havi háromezer forintot kapott azért, mert hagyatékát az államnak ajánlotta föl. Az ötvenes években ez nagyon nagy pénz volt.
— Hogyan barátkozott össze vele?
— 1929-ben megnyertem az Új Idők novellapályázatát. Nemsokára a Herczeg Ferenc szerkesztette lap, illetve a lapot gondozó Singer és Wolfner kiadó munkatársa lettem. Huszonegy éves fejjel...
— Miről szólt a díjnyertes novella?
— Nem egy, hanem három írásommal nyertem. Mindegyiket más-más jeligével küldtem be, mindhármat közölték a tizenkét legjobb között, s utána titkos szavazással döntött a zsűri. Fogalmuk sem volt róla, hogy mindhárom jelige egy ismeretlen törökszentmiklósi lányé.
— Mivel foglalkoztak a szülei?
— Apám gazdálkodó volt, anyám viszont Kiss József barátságával büszkélkedhetett. A Hétre fizetett elő, egy bálban még Horthy is táncra kérte. Az ízlésünk azonban nem egyezett. Amikor például Thomas Mann „Varázshegy”-étől el volt ragadtatva, azt találtam mondani, ilyet én is tudnék írni. Száz pengőbe fogadtunk, így született meg a „Szűcs Mara házassága”, ez a valójában törökszentmiklósi történet.
— Még a pályadíjnyerés előtt?
— Hát persze. Nem is gondoltam rá, hogy egyszer megjelenik. Betettem a fiókomba, miután persze anyámtól bevasaltam a százast. Évek múltán vettem elő, amikor kiderült, az Új idők következő számába valaki nem írta meg a megígért regényt. Engem teljesen megdöbbentett a „Szűcs Mara házasságá”-nak a váratlan sikere. Szégyelltem magam, a legszívesebben elbujdostam volna.
— Miért?
— Nem volt jó írás. Akkor még nem tudtam írni. Mire megtanultam, már nem volt rá szükség.
Zsigray Julianna
A hangja tárgyilagos. és semmi sértettség nincs benne. Úgy látszik, napirendre tért fölötte: 1945 után afféle „persona non grata" lett az irodalomban. Mintha sikereivel együtt az is feledésbe merült volna, hogy az 1944-es német megszállás után megtagadta a Singer és Wolfner nyilas igazgatójánál a munkát, bujkálnia kellett, s egy hűvösvölgyi manzárdszobában, egy SS- laktanya tőszomszédságában, nem kevés szerencsével érte meg a fölszabadulást. Mindez persze már réges rég a múlté. A jelen: „A szerelem légköre” című csaknem kész regény. Miről szól? Titok. Búcsúzás előtt még pár ajánló sort ír az anyósom könyvtárából előbányászott 1943-as „Lázadó szív”-be (a címet röstelli: ő csak a „Lázadó" -t akarta, de a kiadónak ez nem volt elég): „V. M.-nek azzal az ígérettel, hogy írok én még ennél sokkal jobbat is ...” Nincs mit kételkedni benne. Csak nemrég múlt hetvenhét éves..." (Veszprémi Miklós) (Magyar Nemzet, 1985. április 22., 4.)
Összeállította: Végső István
