Súlyos bűntény történt Kiskunhalason. Újvidékről hozták fel a 101/322. sz. munkásszázadot, amely nagyrészt 17-20 éves fiatalemberekből állott. Az ottani vasútépítésnél dolgoztak. 1944. október 11-én dühöngő SS-katonák, csendőrök és vérengző nyilasérzelmű vasutasok és polgári személyek arra kényszerítették őket, hogy levetkőzzenek, ássák meg sírjukat, s azután géppisztolyokkal halomra lőtték, puskaaggyal és botokkal, dorongokkal agyonverték őket. Igen sokat összekötve, élve földeltek el. A század 208 tagjából csak 12 menekült meg.” - írta az 1946-ban megjelent Fekete könyv - A magyar zsidóság szenvedéseiről című könyvében Lévai Jenő. Mi történt valójában, kik és hányan haltak meg, kik követték el a tömegmészárlást?
A helyiek nagyon keveset tudtak a történtekről. Baranyi László katolikus plébános is, aki ennek kapcsán a Historia Domusba a következőket írta: „Október 11-én szomorú véres nap volt a kiskunhalasi vasútállomásnál, ahol munkaszolgálatos zsidók az átszállás alkalmával az állomáson ki akartak szabadulni, amiből bonyodalom és lövöldözés támadt és több mint 200-an meghaltak közülük.” Feró Jolán helybeli lakos naplójában a következőket jegyezte fel erről az eseményről: „A menekültekkel jött a vonaton kb. 200 zspartizán (sic!) is az állomáson kis csetepatét rendeztek. Lett néhány sebesült is a civilek között melyeket a kórházba vittek. Kb. 30 elszökött, melyeket apródonkint elfogtak. Az állomáson az áldozatokat túl a sínen, az élőkkel megásatták a gödröt, belehordatták a hullákat, őket mellé állították és lelőtték őket, felettük a föld sima.”
Az előzmények és az események kétségtelenül igen zavarosak. 1944. október 10-én Szabadkán, a megindult városkiürítés miatt, a zsúfolt vasútállomáson szintén fegyveres összecsapás volt. Ott valóban partizánok támadtak rá a civileket, katonákat és köztisztségviselőket szállító vonatokra.
1944. október 11-én, a déli órákban, a kiskunhalasi vasútállomás 4. vágányára érkezett be egy hosszú szerelvény Újvidékről polgári utasokkal, menekültekkel és munkaszolgálatosokkal. A vonaton a a 101/322. sz. munkásszázad utazott a keretlegénységgel. Délelőtt a városban légiriadó volt, közvetlenül 12 óra előtt pedig az állomás közelében robbanás hallatszott. Bácskai német SS, valamint magyar katonák, vasutasok és polgári személyek is tartózkodtak itt. A dörrenés után sokan kiáltozni kezdtek, hogy partizánok támadták meg az állomást. Ezt követően a bácskai SS katonák tűz alá vették a munkaszolgálatosokkal teli vagonokat. A fegyveresek embervadászatba kezdtek, és a megközelítőleg 200-220 főnyi munkaszolgálatos századot legyilkolták. Az öldöklés 3-4 óra hosszat tartott, és csak kb. 10-15 ember élte túl.
Hogy mi lehetett a durranás, robaj és annak oka nem tudni. Schmidt Gusztáv tartalékos zászlós, a 101/322. sz. munkásszázad parancsnok-helyettese, a vallomásában így fogalmazott: „…a tiszti kocsi menetirányban már elhagyta az állomásépületet… amikor erős dörrenést hallottam, utána puskalövéseket és a vonat azonnal megállt… a lövöldözés állandóan folyt az állomáson tartózkodó fegyveres vasutasok és civilek részéről… egyre több SS-katona érkezett az épület felé, s ekkor már legalább 25 SS lőtte géppisztolyokkal a munkaszolgálatosok kocsijait… a menekülőket lelövöldözték… a németek az összefogdosott munkaszolgálatosokat… a kiskunhalasi temető mellett kivégezték.”
A legyilkolt zsidó munkaszolgálatosokat, miután levetkőztették őket, egy nagy tömegsírba hantolták el társaik, akiket szintén a gödörbe lőttek végül. Közel 187 főt
A nyomozati jegyzőkönyvek és a peranyagok egyike sem tud erre egyértelmű választ adni. Pedig ezek nélkül nem világos, hogy a mészárlás miért kezdődött el. Az utána történtek is nagyon tisztázatlanak és kuszák. Rengeteg a nyitott kérdés, főleg a tekintetben, hogy a tömeggyilkosságban a magyaroknak mekkora szerepük volt. A túlélők szüntelen ellentmondásba kerültek egymással.
A kiskunhalasi vasútállomáson elkövetett tömegmészárlás ügyében négy "főbb" per indult. A legelső Pénzes Antal vasutas ellen, akit azzal vádoltak, hogy menekült munkaszolgálatosokat kutatott fel és adott át katonáknak. 1946. február 1-jén „háborús bűntett és rablás bűntette miatt” halálra ítélték. 1948. január 27-én a Budapesti Népbíróság már csak kényszermunkára ítélte. A Népbíróságok Országos Tanácsa 1948. július 18-án életfogytiglan tartó kényszermunkára súlyosbította a büntetést. A második ügy Vorsatz Lipótnak, a munkaszolgálatos század volt parancsnokának és 3 vádlott társának a pere volt. Végül a Budapesti Népbíróság ítéletében Vorsatz Lipótot 1 évi börtönbüntetésre, Schmidt Gusztávot életfogytiglan tartó fegyházra, Szabó Imrét 12 évi kényszermunkára, Lengyel Ferenc keretlegényt kötél általi halálra ítélte. A másodfokon eljáró Népbíróságok Országos Tanácsa 1947. október 8-i ítéletében a Vorsatz Lipótra kirótt büntetést helybenhagyta, Schmidt Gusztáv büntetését 12 évi fegyházra szállította le, Szabó Imréét életfogytiglan tartó kényszermunkára súlyosbította, és helybenhagyta a Lengyel Ferencre kirótt halálos ítéletet. Büntetését, miután a köztársasági elnöktől kegyelmet kapott, a Budapesti Népbíróság elnöke életfogytiglan tartó kényszermunkára változtatta. Időrendben a harmadik tárgyalás 1946. november 13-án kezdődött a Kalocsai Népbíróságon 6 kiskunhalasi vasutas és civil személy ellen. Az I. rendű vádlott Rajz Endre volt, a vádlottak további sorrendje: Kósa István vendéglős, Németh G. Imre juhász, Ambrus István vasutas, Vörösbaranyi Pál vasutas és Perényi Rezső kelmefestő segéd volt. A Budapesti Népbíróság Rajz Endrét kényszermunkára ítélte, amelynek legrövidebb időtartama 13 év volt. A kivégzések és az azt követő fosztogatásokban érintett Kósa Istvánt és Perényi Rezsőt, Vörösbaranyi Pált, Ambrus Istvánt és Németh G. Imrét felmentették. Rajz Endre büntetését 1949. november 4-én a Népbíróságok Országos Tanácsa életfogytig tartó kényszermunkára súlyosbította. Az utolsó vádlott Horváth József őrmester volt, akit az események kirobbantásával és részvétellel is megvádoltak. A Budapesti Népbíróság életfogytiglan tartó kényszermunkára ítélte.
Ezenfelül Gárdonyi Tibor, állítólag nyilas ellen is indult per. Sőt, még 1957-ben is egy magyar alakult, a a Szeged-Horgos felől visszavonuló VI/1 légvédelmi ágyús ütege katonái ellen, akik megálltak a tömegmészárlás utáni vasútállomáson, és állítólag hullarablásban is részt vettek.
1946. január közepén exhumálták a vasútállomás melletti tömegsírt és megtaláltak néhány kivégzett munkaszolgálatost a város körül is.
A Halasi Hírek így számolt erről be: A legyilkoltak deportálásból hazatérő hozzátartozói elhatározták, hogy a holttesteket exhumáltatják, és lakóhelyükre szállítják. (…) A fagyos földből előkerülő első holttest szomorú látványt nyújtott. Üres szemüregei az ég felé fordulva, jobbkarja megtörve… minthacsak vádolna. Igen… vád is volt ez a nézés… iszonyú vád, mindazok ellen, akik ezt megtették, és akik ezt megtenni engedték.
194 embert 99 koporsóban vitték a budapesti Kozma utcai temetőbe, ahol sokan búcsúztatták őket és még a Magyar Filmhíradó is felvételeket készített róla. 1946 késő nyarán még 2 személy hulláit Halas és Soltvadkert között kiásták, és őket is a fővárosban temették el. Összesen 7 személyt tudtak beazonosítani a 196 tetem közül. Ugyanis a munkásszázad többsége 1926-os születésű, vagyis 18-19 éves pesti belvárosi fiú volt. De olyan személyek is odavesztek a tragédiában, mint Örkényi Strasszer István a korszak tehetséges szobrászművésze.
Végső István
istvan.vegso@gmail.com
