Ma is sokszor hallhatjuk, hogy a szakképzés nem megfelelő színvonalú. Vannak remek iparosaink, de a tanulókkal, gyakornokokkal sok a gond. Lássuk mi volt a helyzet 1905-ben, a dualizmusban, a magyar gazdaságtörténet egyik legdinamikusabb korszakában? Két vezércikkel próbáljuk megvilágítani a kérdést. Lényegileg mi változott? Mennyivel gondolkodnak, cselekszenek a szülők, a tanulók, a tanárok, az iparosok és "nagyjaink" másképpen, mint a dualizmusban? A magyar (kis)ipar versenyképessége hogyan fejleszthető?

Kiss László faesztergályos és iparostanoncok, egy felsővárosi műhelyben (Halas Anno...)

A néprajzi szakirodalomban nem, de a helyi, az országos köznyelvben, médiában (még) egyértelműen fennmaradt a „halasi bicska” elnevezés. Az ezen a néven emlegetett típus valójában Szegeden és környékén készült „világhírű” halas bicska. Eredete egyértelműen Csongrád vármegyébe tehető. Itt készültek a 19. század második felétől „iparszerűen” ezek az igen népszerű alföldi kések. Ebben az időszakban még szinte minden férfinál volt étkezéshez, faragáshoz, egyéb munkához stb. használt összecsukható kés, bicska. És persze tudjuk, hogy sajnálatos tragédiák főszereplőjévé is válhattak vásárokban, korcsmákban vagy bálokon egy-egy marakodás alkalmával. A magyar bicskáknak sok formája, típusa volt (cakli, arató, juhász, szalonnázó, náder stb.). A halas bicska, halbicska, pontybicska, szirákibicska vagy tiszabicska különleges, egyedi formája miatt presztízstárgy lett a 19-20. század fordulójától. Bár sokan készítették ezt a nem mindennapi alakú használati tárgyat, mégis a legismertebb halas bicskákat Sziráky (máshol Sziráki) József késes-mester állította elő. Ő tette igazán közkedveltté.

Bugylibicska a halasi határból (TJMA: 55.2.198)

Elkeseredettség, düh, szitok, elhagyatottság érzése vegyült a magyarság szívében 1920. június 4-től Trianon kapcsán. A helyi sajtóból néhány cikkel emlékezünk, amelyek jól visszaadják a korszakot jellemző hangnemet, érzületet azokból a napokból....

Kiskunhalason hagyományos májusfát már régóta nem állítanak. Pedig annak idején ennek a népszokásnak nagy népszerűsége volt a városban. Már a 18. századtól népszerű népi program volt. Az első májusi vasárnap délutáni mise, istentisztelet után kezdődött a vidámság. A halasi fiatalság a második világháború előtt hatalmas, helyenként durvaságig fajuló mulatságokat szervezett a feldíszített, szalagos fák árnyékában. Népzene, néptánc, magyarbanda, bor és pálinka mellett zajlott a szabadtéri ünnepség, amely nem tévedés, belépődíjas volt. A modernebb időkben a táncok között már a csárdás, a polka és a lippentős is divatba jött. Meg voltak határozva a város és a tanyavilág bizonyos pontjain, hogy hol állíthatnak májusfákat (pl: Kálvin tér, Rákóczi tér, Kun tér, Szabadság tér, Kossuth utca, Batthyány utca). A tanyáknál a gazdák is állítottak májusfát. A szabad ég alatt, a népi kultúra jeles eseményét hirdető táncos, italos rendezvények tömegeket vonzottak. Most a májusfák emlékére megidézünk egy helyi novellát. Dr. Gaál Gyula árvaszéki ülnök és író tollából származik a májusfák ihlette tanyai, szerelmi és életmód történet.

Kássa Gábor: Májusfa állítás (1940)

 A Trianon utáni időszak egyedi pillanatképe Kiskunhalasról a következő újságriport. 98 éve nemzetgyűlési választásra készült az ország és a város is. Érdekessége a sajtóbeszámolónak, hogy egy a vidékünkön idegen zsurnaliszta szemével láthatunk bele a majd száz évvel ezelőtti kortes időszak mindennapjaiba. Aki nem volt más, mint a korszak később közismert újságírója, írója: Kellér Andor, aki ekkor még csupán 19 éves.

Ebben az évben is számos Kiskunhalashoz kötődő közéleti személyiség, esemény, épület, intézmény évfordulóját és jubileumát ünnepli a város. A jeles dátumokat - a korábbi esztendők hagyományait követve - ezúttal is egy csokorba gyűjtöttem.

2008 február 29-én, szökőévben, tizenhárom fővel, egy pénteki napon, egy már nem létező civil házban alakult meg a kiskunhalasi Pásztortűz Egyesület. 2004-ben elterveztünk, nem csináltuk meg. Aztán 2008-ban újra felmerült a gondolat, és megvalósítottuk. Naivan, lelkesen fogtunk a halasi kultúra színesítéséhez. A sötétből a fényre akartunk lépni. Ezért is választottuk a pásztorélet jellemző jelképét, a fényt, meleget adó és az irányt mutató szimbolikus elnevezést, a pásztortűz nevet. Tizenkét év alatt több, mint négyszázötven programot szerveztünk, száz hadisírt hoztunk rendbe, tizennégy emléktáblát, kopjafát avattunk, három könyvet adtunk ki, önkéntességet népszerűsítettünk. Visszahoztuk a halasi éjszakába a pásztortűz mellé a táncházakat, a hétvégi aprók táncát, zenélt mellettünk a szélmalom, megújult, megtelt élettel a Tájház és a Végh-kúria. Szerveztünk könyvbemutatókat, előadásokat, kiállításokat, fórumokat, zenés, gasztro rendezvényeket. Sok borzasztó és jó tapasztalattal gazdagabban vágunk neki a következő tizenkét évnek.

Egy 1935-ös cikkel emlékezünk a régi pásztortüzekre.

(Pásztortűz Egyesület 2008-2020)

Vannak helynevek, amikről mindenki hallott, mégsem tudjuk az eredetét. Nem csupán az utca embere, hanem a tudomány is (egyelőre) nyitott kérdésnek tekinti az etimológiai feladványt. Ám még ennél is izgalmasabb, hogy mik történtek ezen a területen. A Harangos-tó környéke igazán sok rejtély tudója. Hun csontok, török dúlás, zsidó gyilkosság és a cigányváros rémisztő világa is visszaköszön a néma, mára kiszáradt, lecsapolt tó történetéből.

Hol van az a Tájház? Ott található, ahol a szódagyár volt? Az a nádtetős épület, amitől nem messze a cipész is dolgozik? Teszik fel időről-időre ugyanazokat a kérdéseket az emberek, ha a Tájházra terelődik a szó. Lássuk, hogy mit is érdemes tudni erről a helyi látnivalóról?

Jól esik, ha dicsérik az írásomat, és persze hasznos az építőjellegű kritika is. Gózon Imrével 18 éve ismerjük egymást. Egykori halasi család sarja, a holokuszt túlélője. Egy nagyon érdekes anekdótát küldött egy előző blogbejegyzésmre reagálva. Megjegyzem, hogy tudomásom szerint dr. Nyerges Pál csendőr százados, ha a helyi csendőrségnél szolgált, akkor nem Kiskunhalason, hanem Kiskunfélegyházán teljesített szolgálatot a gettósítás és deportálás idején. A kiskunhalasi zsidókat 1944. május 22-től gettósították, június 17-én szállították át Szegedre és onnan deportálták marhavagonokba halál- vagy munkatáborokba. Ennek ellenére ez a kis történet is felhívhatja a  figyelmet, hogy csendőrök is résztvettek 1944-ben a kiugrási kísérletben, nemzeti ellenállásban. Másfelől az 1945 utáni magyar emigráció komplexitása is középppontba kerülhet.