2012-ben a középkori Halasról Végső István történésszel Kohout Zoltán újságíró beszélgetett.

Balota pusztai kincsek

Köthető-e Halashoz valamilyen különleges jelentőségű tárgyi vagy építészeti emlék?

Halas Szent István országában Bodrog vármegyéhez tartozott. Írásos emlékek hiányában nem tudjuk, hogy milyen körülmények között élhettek az akkori halasiak. Az viszont biztos, hogy városunknak a környéken kiemelkedő szerepe lehetett, hiszen, mint tudjuk hadi- és sószállító út mellett feküdt. Valószínűleg igen élénk kereskedelmi életet élhettek az itt élők. Halas az Árpád-kor elején királyi birtok volt. Szent István törvényei előírták, hogy minden tíz falunak egy templomot kell építenie. Az Árpád-korban Halason és környékén igen sok templom létesült. A kutatások alapján 24 egykori középkori (római katolikus) templom helyét találták meg városunk környékén, térségében a régészek, kutatók. A térségében több templomot és temetőt is feltártak már.

Fontos ezek közül 13. és 14. század fordulója körül, Balota mellett eltemetett kun nőnek a hagyatéka, akinek a sírjából pompás ezüst ékszerek és drága díszruha veretei kerültek napvilágra.

Kiemelkedő jelentőségű a Fehértó partján 1876-ban talált, 21 darabból álló kincslelet. Ennek részei 6 gyűrű, 14 ezüst dísztag és 1 ezüst tál. A lelet-együttes legérdekesebb darabjai egy ezüst pecsétgyűrű és csat, illetve a tál. A kincslelet valószínűleg annak a Sinka mesternek és utódainak, a 14. században használt és összegyűjtött vagyonának és ékszereinek egy részét képezhette, aki előbb III. András, majd Károly Róbert királyaink szolgálatában állt, és hadi érdemeket szerzett. Hogy miként kerültek ide kincsei, az még kérdéses.

Ezeken felül érdemes megemlíteni a gyönyörű zsanai bronz körmeneti keresztet, vagy a míves kígyóspusztai-kiskunmajsai övcsatot, amely egy lovagi csatajelentet ábrázol.

Fehértó pusztai kincsek

Halast a mai napig, mint „régi református várost” emlegetik. A középkorban nyilván más volt a helyzet. Mit tudunk erről az időszakról?

A kereszténység 10-11. századi felvétele a magyarság életében nagyon nagy horderejű fordulópont volt. A halasi római katolikus egyházközösség a Kalocsai Egyházmegye fennhatósága alá tartozott. A Szent Istváni állam idején, csak a mai Kiskunhalason két-három nagyobb település is lehetett. Az egyik Zöldhalom-Sóstó és környéke, a másik a Templomhegy (Tabán déli része) és közvetlen környezete, a harmadik a mai belvárosi rész volt. Ezt a régészeti leleteken kívül az is bizonyítja, hogy a régi térképek, a 16. századig akár két (nagyobb) települést is jeleztek a mai Kiskunhalas helyén. Két helység tehát egészen a török dúlásig megvolt. Addig ezek a helyek a hazai római katolikus egyház fontos részei lehettek. 1390-től Halas búcsújáróhely volt. A reformáció nálunk csak a törökdúlás idején, talán, Török Bálint közismert hadvezér, főnemes hatására jelenhetett meg. A legbiztosabb, hogy Halas utolsó nagy újratelepítésekor, de csak az újkorban, az 1620-as évektől vált reformátussá.

Tudjuk, hogy Halas ma már – szigorúan véve – semmilyen vérvonal-kapcsolatban nincs az egykori kunokkal. Mégis milyen emlékeink, szokásaink maradtak meg.

A letelepedett hét kun nemzetség neveiből csak négyet ismerünk pontosan. Borcsól és Kór kun nemzetségek a Temesköz területén, Olás kun nemzetség a Tiszántúlon, Csertán kun nemzetsége pedig a Duna-Tisza közén telepedett le. Az életmódjuktól eltérően csak igen kis területen folytathatták nomád állattartó és pásztorkodó életvitelüket. A kunokról a történetírók szinte kivétel nélkül azt írták, hogy vad, szilaj, harcos nép volt, ezért nagyon nehezen tudtak beilleszkedni a keresztény kultúrába. Ám nézzük a kun (halasi) örökségünket! Halas neve egyes feltételezések szerint az itt élt Csertán nemzetségtől való. A csertán azt jelen(he)ti, hogy csukás, csuka. Vagyis egy „halas” nemzetség népesítette be településünket. A Kun Miatyánk, mint nyelvi emlék nagyon fontos. Újra és újra előkerültek az ún. kunsüvegek viseli divatjai a vidéken. Az ún. kunhalmok rejtélyei a mai napig érdekes kérdéseket vet fel. A római katolikus temetőnél talált kun-magyar közös sírkert is különleges. Szavaink egy részéről is feltételezhető, hogy kun vagy török eredetű, mint például: ákos, balta, bicska, bögöly, buzogány, csákány, hurok, kalauz, kobak, komondor, köldök, köpönyeg, tőzeg stb. Körülöttünk lévő községek, városok (Balotaszállás, Bodoglár, Bócsa, Harkakötöny, Kiskunmajsa, Kömpöc, Tompa stb.) neveinek egy része is kun eredetű. A „kun identitás tudat” sokáig fontos volt a halasiak számára, de mára csak néhány család tartja ezt lényegesnek. Pedig Erdei Ferenc szociográfus 1937-ben még így írt a halasi református régi temetőről: „sohasem hallott zengésű nevek - Modok, Gyenizse, Ornyas - kunokról beszélnek, akik őrzik a halasi nép folytonosságát a megszálló nomádoktól kezdve a mai napig. Ez az őslakók temetője.”

Kun kőember

Néhány éve nagy visszhangot vert az a közlés, amely – szigorú szósorrendben – azt jelentette be: Halas 600 éves város. Ma mennyivel tudunk többet: idősebb, fiatalabb a város?

A rendszerváltás utáni szaktudományos kutatások hozták ezt a felfedezést napvilágra. Addig az 1439-es oklevelet tartották Halas első említésének hiteles forrásául. Végül is kiderült, hogy 1347-ben már utalnak, 1366-ban konkrétan leírják városunk nevét. Ez utóbbi oklevelet 2009-ben a Pásztortűz Egyesület másolatban, merített papíron kiadta.

 Milyen jellegű és jelentőségű az első emlékünk a város első említéséről?

A már említett Csertán nemzetség egyik leszármazottja Köncsög kun alispán (kunkapitány) egyik birtokügyében keletkezett az oklevél. Településünk Halas-szék központja volt, így kiemelkedően fontos a környék közigazgatásában. A körülöttünk lévő kisebb-nagyobb települések kialakulását, létrejöttét, történeti múltját, életét döntő mértékben befolyásolta ez a tény. A mai napig, hatással van ez a kunszék rendszer ránk is. Ha ránézünk a térképre, akkor jórészt azon a területen volt, ahol a mai halasi (illetve kiskunmajsai) kistérség is.

Szent István

Szent István király személye is megosztó manapság. Ki volt ő, miért kell augusztus 20-át ünnepelni?

Egy új társadalmi-, gazdasági- és világnézeti formációt kellett létrehozni, egy merőben más életmódhoz szokott lakosság „átformálásával”. Voltak hibák, túlzások és túlkapások. Nem minden döntése volt jó I. István királynak sem. Lázadások, intervenció, kivégzések és brutalitás jellemezte ezt a korszakot. Nem I. István királlyal kezdődött és végződött az átalakítás bonyolult, kínkeserves folyamata, de ő tette le azokat a mérföldkőnek számító alapokat, melyek révén Közép-Európa meghatározó állama lehettünk a mohácsi vészig! Törvények, iránymutatás, európai típusú állami- és egyházi közigazgatás létrehozása, szövetségi rendszer kialakítása, mind hozzáfűződnek. Ez természetesen nem tetszett a korabeli népesség egy részének. Vezetőik neveit ismerjük, hiszen az iskolai tananyag részei. Olyan törzsfők, fejedelmek, akiknek bizony egyetlen táltos-tisztelő porcikájuk sem kívánta a tömjénfüstös templomok hajlékát. Pedig, ha ezek a (kényszer)reformok nincsenek, akkor a gepidák, a szarmaták vagy az avarok sorsára jutottunk volna. Nem léteznénk, sem, mint nép, sem, mint állam. Ma nincs olyan ország Európában, amelyik ne tért volna át a kereszténységre. Érdekességként említem, hogy az egyik utolsó náció, pont a finn volt, amely hosszú ideig ellenállt a katolikus hittérítésnek, de végül erőszakkal, a 12. században térdre kényszerítették. Svéd „keresztes hadjárat” kellett hozzá, vagyis ott is külső beavatkozás történt…

Hogy mennyire hosszú távú volt István király gondolkozása azt mi sem bizonyítja jobban, hogy Samuel P. Huntington amerikai kutató, a civilizációk összecsapása elmélet (1992) kidolgozója, (egyes) térképein a „nyugati kereszténység”, a „nyugat” keleti határvonalát, az erdélyi végeknél húzta meg. Vagyis a Szent István-i állam legkeletibb részénél. Ez sokat elmond arról, hogy mit is jelentett keresztény államunk megszületése a magyar és az egyetemes történelemben. Paradoxon, hogy végül azon pogány nemzetségfők utódai erősítették meg és tették naggyá ezt a keresztény államot, akiket Szent István elűzött egy időre az országból.

(Halasi Tükör, 2012. augusztus 29.)

Végső István