Gózon István, Kiskunhalason látta meg a napvilágot 1821. február 9-én. Szegény családból származott gazdálkodó volt. Apja Gózon József, édesanyja Gajág Mária volt, reformátusok. Csak egy télen járt iskolába, de tehetsége, szorgalma ifjú korában is kiemelkedett társai közül.
Családi életét kezdetben sokszor bú és bánat fedte be. 1842-ben nősült, Tóth Hörcsöki Máriával. Két gyermeke mellett felesége is elhunyt. Állítólag pásztorkodásból és betyárkodásból is élt. 1848-ban a kiskun szabad lovascsapatban szolgált, ahová általában a puszták népét toborozták be. Részt vett a Verbász és a Szenttamás körüli harcokban. A szabadságharc után egy ideig a pusztán élt, talán, újra felcsapott pásztornak és betyárnak. Majd újra családalapításba kezdett. Feleségül vette Szatmári Erzsébetet. Egyetlen lánygyermeke, Mária (1853) volt, aki után öt unokája (köztük Nagy Czirok László néprajzkutató) lett.
1857-ig főként fuvarozásból élt. 1857-től Bodoglár pusztán csárdás volt, majd vármegyei pandúr lett.
Ez időben (újra) megismerkedett a puszták pásztor-betyár alakjaival. Az, hogy mennyire szigorú pandúr volt, egy anekdota mutatja be:
"Gózon István, a város egyik hadnagya sétál a kisárusok sátrai előtt, miközben arra lesz figyelmes, hogy Áron bácsi egy gyanúsnak vélt embert e szókkal tülejget (távolítgat) a sátra elől:
- Csak kend menjen innen, csak kend menjen innen, csak kendet ne lássam itt!
Az ember így felesel vissza:
- De az apád istenit, akárhogy vigyázol, mögloplak én még máma!
Estefelé, amikor újra Áron bácsi sátra előtt halad el Gózon, így szól hozzá a kalmár:
- Möglopott ám, hadnagy uram!
- Tudtam! - válaszolt Gózon." (Nagy Czirok László: Régi halasi vásárok)
Idős korára, a halasi külterületen gazdálkodott. Egy nagyobb, futóhomokos földterületet vásárolt fel, és egyike lett a vadhomokot megszelídítőknek. 1872-től kezdve az Iparszőlőkben lévő 52 holdas homokbirtokán gazdálkodott, szőlő- és gyümölcs-telepítésével útmutatója lett a gazdáknak. Híressé vált szőlő- és gyümölcs telepítésével példát mutatott a helyi gazdáknak. Kis földjén 82 éves koráig gazdálkodott, majd 1906-ban feleségével beköltözött a városba.
Hatvanéves is elmúlt, amikor verselni kezdett. Költeményeinek témáit a mindennapi életből vette, pusztai emlékeiből merítette, vagy a mese- és mondavilág anyagából kölcsönözte.
Szilády Áron lelkész is inspirálta és bíztatta a vers írásra. Ő más parasztverselőket is igyekezett segíteni, de ez nem mindig járt sikerrel: Szilády így beszélt erről: "A legkülönb köztük Gózon István. Könnyed verselő, van mondanivalója, csak az a baja, hogy nem az érzelmét, a saját látását adja, hanem az ismereteit fitogtatja, ami az egyszerű embernek nagyon imponálhat, de magasabb szempont szerint csak arravaló, hogy az erőlködését megszánja az ember. Próbálkoztam velük s egy-egy versükbe, amelyik hozzám jutott, megmutattam a szépet, s magyaráztam, hogy mit kövessenek, s mit kerüljenek; de úgy néztek rám, mint Nagy Szeder is, mintha ellenségük lettem volna, vagy éppen irigyük, mert meg akartam szabadítani a görög, a latin történelem s mitológiára történő örökös hivatkozásától. Gózon verseit ki is akartam adatni, mert azért érdekesek voltak, de nem bízta rám, nehogy a „hasznot” én vágjam zsebre. Láttam benne ezt a gyanút, aztán nem erőltettem a dolgot. A népköltészet remeket tud alkotni, ha az egyéni marad s nem utánzat."
Gózon 1912. február 27-én hunyt el. Ezzel a nekrológgal búcsúzott tőle a korabeli, helyi média: "Az utolsó népköltő. Érdekes egyéniség költözött el a másvilágra: Gózon István volt 48-as honvéd, a város legősibb, tősgyökeres családjának utolsó férfi sarja. 93 éves volt már az öreg Gózon bácsi, s ekkor kopogtatott be hozzá a Kaszás. Mindenki ismerte az öreget, ki hosszasan mesélgetett a 48-as időkről, a guerilla harczokról, és a szenttamási csatáról, melyben ő is részt vett. Versírással is foglalkozott. Versei nem közönséges talentumról tesznek bizonyságot. Csütörtökön temették nagy részvét mellett." (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1912 március 6.)
Sírja a régi református temetőben található, a Baky kripta árnyékában. Híres unokáját, Nagy Czirok Lászlót mellette temették el.
Verseit unokája, Nagy Czirok László gyűjtötte össze és helyezte el a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában és a Thorma János Múzeumban. Előbbi helyen összesen 648 oldalnyi versanyagát tartják nyilván.
Gózon István: Parasztos költeményei
(1898)
Legén kori ábrándjaim
Férfi korba próbájaim
Vén korba tsalódásaim
El multak mint szép álmaim
Még is irok rólluk Verset
Pedig ez vékon kereszt
Így bíztatott egy úr dobse
István Bátsi minden Verse
Csak hogy íj kereset mellet
Tsenevész a költő élet
Ha nints aki kinyomassa
De ha érti tsak fojtassa
Úgy lesz meg munkája Bére
Hogy fent marad a Szép Híre
Majd találsz ápolóra
Ha mindenitt jót mond rólla
Írok uram hátha az Ég
Vén koromba Boldogít még
Végső István
istvan.vegso@gmail.com
vegso.halas.hu
