Világvége. A fejünkre esik az ég, üstökös jön, isteni végzet, tágul a világegyetem, vörösóriásból fehértörpe, majanaptár, atomháború, robotok lázadása, üvegházhatás, 2020 körül már nem lesz kőolaj és földgáz. Az emberiségnek kellenek a világvége konteók. A mai legdivatosabb elméletet klímaváltozásnak mondják. Nem vagyok a téma szakértője, de azért, ha összehasonlítjuk a jó néhány ókori, bibliai, vagy középkori, újkori forrást, akkor emlékezhetünk, tudhatunk olyan eseményekről, amikor folyók, kutak kiszáradtak, nagy áradások voltak. Ám ezt most a fokozott szén-dioxid kibocsátással, a műanyagok és a hatalmas szeméthegyek elterjedésével stb. magyarázzák. Ha jól sejtem utóbbi elítélendő környezeti rombolások nem voltak jellemzőek a 18-19. századra, mégis érdekes, rémisztő eseményekről olvashatunk. Következzen tehát néhány esemény Halas időjárás-történetéből a 18-20. század között.

Egyik előző írásom óta többen is érdeklődtek, hogy merre van pontosan az izraeliták sírkertje. Az ortodox temetőkhöz hasonlóan kissé félreeső területen található, és persze elsősorban a hozzátartozókat várja a Gólya utcában, a Lomb utcai óvoda melletti nyughely.

Tájékoztatásügyi miniszter, Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, főszerkesztő, háborús hadirokkant, szabadelvű majd kisgazda politikus, aki Kiskunhalason született, de igen kevesen ismerik a nevét. Balla Antal (1886-1953) újságíró, történész városunkban látta meg a napvilágot.

Sokszor mondták már nekem, hogy foglalkozni kellene a városházi árkáddal és a hozzáfűződő babonákkal. Mivel én magam nem voltam babonás, és már csak azért is mindig átmentem alatta, így a végtelen hosszú helytörténeti bakancslistámra írtam fel ezt a feladatot is. Most azonban újra előkerült a téma, így gyors nem reprezentatív kutatást végeztem az egykor vagy ma itt élő halasiak között. Mit tudunk erről az egészről?

A Halasi Tükörben 2013 tavaszán készült interjú Végső István történésszel a kiskunhalasi ipartörténetéről. Fókuszban az 1945 utáni iparosodás fejezetei álltak.

Évek óta sokan kérdezgetik: mik azok a fényes kockák a járdáinkban? Egyesek aranynak nézik, mások pillantást sem vetnek rájuk. 2007 júniusában kerültek elhelyezésre. Egy német művész, aktív civil kezdeményezésére először Németország és Ausztria területén közel tízezer botlatókövet (Stolpersteine) raktak le. Arra kell(ene) emlékeztetniük, hogy a holokauszt idején ki(ke)t és honnan hurcoltak el és gyilkoltak le. Végső István történész szakvéleményével és kutatásai mentén helyezték el a botlatóköveket. Kiskunhalason, Magyarországon az első között.

Különleges reform-demokrata kezdeményezés helyszíne volt 1979-ben Kiskunhalas városa. Még az állampárt átlagosnál nyitottabb megyei vezetésének kérésére fiatal, tehetséges szociográfusok érkeztek városunkba, hogy felmérjék a korabeli társadalmi-kulturális- és közéletet. A megye és a város vezetése kíváncsi volt, hogy a nagyfokú, mesterséges iparosítás és bevándorlás következtében a település helyzete és a lakosság közérzete, értékrendje, véleménye miként is változott és alakult. A pártvezetés a saját maga hasznára kívánta felhasználni a korszakban lassanként elfogadottá váló szociográfiai feltérképezést, hogy a bajok és a problémák orvoslása megindulhasson, vagy legalábbis ne eszkalálódhassanak.

Egykor a város egyik legfontosabb kulturális-közéleti színtere volt. A helytörténetet ismerők és az idősebbek még mindig az egykori elnevezés szerint hívják, a fiatalabbak pedig nem is igen hallottak az Eötvös utca szép polgári házáról. Pedig anno hetente-havonta százak fordultak meg a falai között.

Ahogy a régi szólás tartja: jón ne változtass! Nem csak a hétköznapi életben, hanem a művészetekben, a tudományos munkákban és a kultúrában is számtalan példát tudunk erre.

Ha jelen cikkünk első képére tekintünk, akkor a halasiak többsége egyértelműen azt mondja: ez a Három tavasz emlékmű. Valami persze nem stimmel, de rámondható, hogy az. A betonvitorlák képe, állása rögtön ezt sugallja nekünk. Ám azon a fotón nem egy kiskunhalasi emlékmű látható. Nézzük miről is van szó!

„…halálig fogom az ellenállókat korbácsoltatni” – állt abban az 1693-as rendeletben, amit Sőtér Ferenc jászkun alkapitány írt a városi tanács ellen fellázadt halasi népnek. A régi időkben bizony az itteniek nem csak nehezen tűrték, de fel is emelték - nem csupán a szavukat, ha kellett az ökleiket is az igazságtalanságokkal szemben. A török hódoltság utáni földbirtokrendezések, és a Habsburg uralom kiteljesedése nem az alföldi kálvinisták szája íze szerint való dolog volt. Nem volt hát véletlen a 17. század végi első, ismert helyi lázongás.