Kiskunhalason hagyományos májusfát már régóta nem állítanak. Pedig annak idején ennek a népszokásnak nagy népszerűsége volt a városban. Már a 18. századtól népszerű népi program volt. Az első májusi vasárnap délutáni mise, istentisztelet után kezdődött a vidámság. A halasi fiatalság a második világháború előtt hatalmas, helyenként durvaságig fajuló mulatságokat szervezett a feldíszített, szalagos fák árnyékában. Népzene, néptánc, magyarbanda, bor és pálinka mellett zajlott a szabadtéri ünnepség, amely nem tévedés, belépődíjas volt. A modernebb időkben a táncok között már a csárdás, a polka és a lippentős is divatba jött. Meg voltak határozva a város és a tanyavilág bizonyos pontjain, hogy hol állíthatnak májusfákat (pl: Kálvin tér, Rákóczi tér, Kun tér, Szabadság tér, Kossuth utca, Batthyány utca). A tanyáknál a gazdák is állítottak májusfát. A szabad ég alatt, a népi kultúra jeles eseményét hirdető táncos, italos rendezvények tömegeket vonzottak. Most a májusfák emlékére megidézünk egy helyi novellát. Dr. Gaál Gyula árvaszéki ülnök és író tollából származik a májusfák ihlette tanyai, szerelmi és életmód történet.

Kássa Gábor: Májusfa állítás (1940)

 A Trianon utáni időszak egyedi pillanatképe Kiskunhalasról a következő újságriport. 98 éve nemzetgyűlési választásra készült az ország és a város is. Érdekessége a sajtóbeszámolónak, hogy egy a vidékünkön idegen zsurnaliszta szemével láthatunk bele a majd száz évvel ezelőtti kortes időszak mindennapjaiba. Aki nem volt más, mint a korszak később közismert újságírója, írója: Kellér Andor, aki ekkor még csupán 19 éves.

Ebben az évben is számos Kiskunhalashoz kötődő közéleti személyiség, esemény, épület, intézmény évfordulóját és jubileumát ünnepli a város. A jeles dátumokat - a korábbi esztendők hagyományait követve - ezúttal is egy csokorba gyűjtöttem.

2008 február 29-én, szökőévben, tizenhárom fővel, egy pénteki napon, egy már nem létező civil házban alakult meg a kiskunhalasi Pásztortűz Egyesület. 2004-ben elterveztünk, nem csináltuk meg. Aztán 2008-ban újra felmerült a gondolat, és megvalósítottuk. Naivan, lelkesen fogtunk a halasi kultúra színesítéséhez. A sötétből a fényre akartunk lépni. Ezért is választottuk a pásztorélet jellemző jelképét, a fényt, meleget adó és az irányt mutató szimbolikus elnevezést, a pásztortűz nevet. Tizenkét év alatt több, mint négyszázötven programot szerveztünk, száz hadisírt hoztunk rendbe, tizennégy emléktáblát, kopjafát avattunk, három könyvet adtunk ki, önkéntességet népszerűsítettünk. Visszahoztuk a halasi éjszakába a pásztortűz mellé a táncházakat, a hétvégi aprók táncát, zenélt mellettünk a szélmalom, megújult, megtelt élettel a Tájház és a Végh-kúria. Szerveztünk könyvbemutatókat, előadásokat, kiállításokat, fórumokat, zenés, gasztro rendezvényeket. Sok borzasztó és jó tapasztalattal gazdagabban vágunk neki a következő tizenkét évnek.

Egy 1935-ös cikkel emlékezünk a régi pásztortüzekre.

(Pásztortűz Egyesület 2008-2020)

Vannak helynevek, amikről mindenki hallott, mégsem tudjuk az eredetét. Nem csupán az utca embere, hanem a tudomány is (egyelőre) nyitott kérdésnek tekinti az etimológiai feladványt. Ám még ennél is izgalmasabb, hogy mik történtek ezen a területen. A Harangos-tó környéke igazán sok rejtély tudója. Hun csontok, török dúlás, zsidó gyilkosság és a cigányváros rémisztő világa is visszaköszön a néma, mára kiszáradt, lecsapolt tó történetéből.

Hol van az a Tájház? Ott található, ahol a szódagyár volt? Az a nádtetős épület, amitől nem messze a cipész is dolgozik? Teszik fel időről-időre ugyanazokat a kérdéseket az emberek, ha a Tájházra terelődik a szó. Lássuk, hogy mit is érdemes tudni erről a helyi látnivalóról?

Jól esik, ha dicsérik az írásomat, és persze hasznos az építőjellegű kritika is. Gózon Imrével 18 éve ismerjük egymást. Egykori halasi család sarja, a holokuszt túlélője. Egy nagyon érdekes anekdótát küldött egy előző blogbejegyzésmre reagálva. Megjegyzem, hogy tudomásom szerint dr. Nyerges Pál csendőr százados, ha a helyi csendőrségnél szolgált, akkor nem Kiskunhalason, hanem Kiskunfélegyházán teljesített szolgálatot a gettósítás és deportálás idején. A kiskunhalasi zsidókat 1944. május 22-től gettósították, június 17-én szállították át Szegedre és onnan deportálták marhavagonokba halál- vagy munkatáborokba. Ennek ellenére ez a kis történet is felhívhatja a  figyelmet, hogy csendőrök is résztvettek 1944-ben a kiugrási kísérletben, nemzeti ellenállásban. Másfelől az 1945 utáni magyar emigráció komplexitása is középppontba kerülhet.  

Ha azt gondoljuk, hogy a modern időszak korsága nem hatott már a régi idők emberére, nagyon nagyot tévedünk. Mielőtt azt hinnénk, hogy a társadalmi-, a közösségi- és közélet problémái csak mostanság csaptak át szélsőségekbe, rosszul hisszük. Százöt éve is hasonló gondok sújtották az itteni lakosságot. Természetesen bizonyos találmányok, vagy az elektronika és az Internet nem hatottak rájuk, de kísértetiesen hasonló újság címszavak fogadták a korabeli újságolvasót, mint most. Sokszor úgy tűnik nem is változott olyan nagyon sokat a világ. Sikerek, kudarcok, öröm, gondok és bánat, hasonló mértékben került az újságok hasábjaira, mint manapság. Érdemes tehát felcsapni egy-egy 1914-es lapot, hogy mit is írtak Halasnak, Halasról:
Íme néhány cikk címe 1914-ből: „Választás”, 6 napi elzárás”, „Borzalmas halál”, „A káromkodó magyar”, „Új orvos”, „Mulatság”, „Holttest a székben”, „Tanítók bálja”, „Többet a népért”, „Takarékoskodjunk!”, „Lopás a pásztorórán”, „Szocializmus és hazafiság”, „A halasi csipke diadala”, „19.000 koronát kap Halas”, „Állat az emberben”, "A cigányok, a döghús és a szolgabíró", "Több csendőrt Halasra!", "Vadházasok" "Suba lopás", "Erkölcsi fertőben" stb.

Csak néhány helytörténeti rövid írás emlékezik manapság városunk egykor ország- és világszerte nevezetes alakjáról. Halas egykori neves és gazdag családjának legkiemelkedőbb személyére emlékezünk ezzel a bejegyzéssel.

A halasi vasút történetre emlékeztünk röviden 2012-ben. Kohout Zoltán beszélgetett Végső István történésszel. A Pest-Zimonyi vonal évfordulója (1882) kapcsán tekintettük át a legfontosabb történéseket.