Ma is sokszor hallhatjuk, hogy a szakképzés nem megfelelő színvonalú. Vannak remek iparosaink, de a tanulókkal, gyakornokokkal sok a gond. Lássuk mi volt a helyzet 1905-ben, a dualizmusban, a magyar gazdaságtörténet egyik legdinamikusabb korszakában? Két vezércikkel próbáljuk megvilágítani a kérdést. Lényegileg mi változott? Mennyivel gondolkodnak, cselekszenek a szülők, a tanulók, a tanárok, az iparosok és "nagyjaink" másképpen, mint a dualizmusban? A magyar (kis)ipar versenyképessége hogyan fejleszthető?

Kiss László faesztergályos és iparostanoncok, egy felsővárosi műhelyben (Halas Anno...)

Először azonban tekintsük át a korabeli település "iparos" viszonyait. A kiskunhalasi iparostanonc iskola 133 éve kezdte meg működését. Kiskunhalas rendezett tanácsú városnak a mezőgazdasági réteg mellett egyre komolyabb létszámú iparossága lett a dualizmus idején. Építkezések, fejlesztések, növekvő lakossági igények miatt mind többen tanultak iparosnak. 1883. december 31-én Vári Szabó István polgármester és Babó Mihály jegyző a képviselőtestület elé terjesztette a helyi iparostanonc iskola megalapításának tervét. Az 1884. évi XVII. tc. (ipartörvény) alapján 1887 januárjában egy csonka félévvel nyílt meg végül az iparos és kereskedő tanoncokat oktató iskola. Tanítási napjai hétfőn, csütörtökön és vasárnaponként volt. Az évkezdésnél a következőt rögzítette az iskolaszék: „hogy Magyarországnak iparosai kellő műveltség színvonalára emelkedvén, állami életünkben azon tényező lesznek, amivé önmaguk, a közönség és haza érdekében lenniök kell”. Foglalkozásra nézve többek között: aranyműves, kőműves, asztalos, ács, könyvkötő, nyomdász, bádogos, órás, szabó, szatler, takács stb. is volt a képzések között.

Bár növekszik az ipart űzők létszáma, mégis az 1900-as népszámlálás alapján a történelmi Magyarországon itt volt a negyedik legalacsonyabb "ipari-forgalmi" népesség arányszáma a városok között.  Tegyük hozzá, hogy ez a Jászkunság területén nem volt ritka, hisz más térségbeli, egykori mezővárosok is általában hasonló arányt értek el. A lakosság ekkor 19.860 főt számlált, és ebből 733 fő volt, aki az ipar területén dolgozott.   

A szerző, Horvát Gyula nyomdász volt, akinek a kiadásában, szerkesztésében jelent meg a saját maga által írt lap, a Kiskunhalasi Újság 1904 és 1916 között. Nyomdája 1903 és 1937 között a Kossuth és Árpád utcák találkozásánál volt, az épület ma is megtalálható. Horvátnak komoly rálátása lehetett az iparostanonc képzésre, de magára az iparos életre is. Érdemes elolvasni a 115 ével ezelőtti gondolatokat.

"Neveljünk iparosokat.
„Ha nem tanulsz fiam, inasnak adunk és iparos lesz belőled“ - mondja az aggódó szülő a fiának, a fiú pedig kétségbeesve áll neki a latin grammatikának, ha gimnazista, - ha reáliskolába jár, akkor az algebrának, meg a mér- tannak. Még öngyilkossági gondolatokat is megforgat agyában, mert sehogyse megy a fejébe, hogy ő belőle most már nem lehet úr.
A vége a dolognak, hogy a család kedvéért átmászik egy pár javító vizsgán, sőt még az érettségit is leteszi, esetleg felkerül az egyetemre. Ott pedig hiányos tudással küzd évek hosszú során, környékezve a legtöbb esetben még anyagi gondokkal is; küzd kegyetlenül, koplal, ha éppen rákerül a sor - a megváltó diploma jegyében.
Végre akad diploma is, de hány azoknak a száma, akik az út felén letörnek és sietve elfoglalnak egy bármilyen kis állást, amiből ugyan megélni nem lehet, csak tengődni. Tengődni egy egész életen át, ahova útravalónak egy csomó kielégítetlen igény kíséri el az illetőt; a jövő jobbra fordításának minden reménye nélkül. Így fejlődik ki nálunk egész serege az eltévedt embereknek, akik vasalt ruhába járnak ugyan, de zsebükben a kezük összeszorul fenyegető ököllel.
Kit okoljunk mindezekért? a szülőt, az iskolát-e, vagy az illetőt magát ?
Ne okoljunk érte senkit egyelőre; mert hibás ebben a dologban a „nevelés,“ - de nem a szülőké, hanem a mi félszeg társadalmunk nevelése — elsősorban.
Hisz akárhogy is tagadjuk, nézzünk csak jól körül, nem különböztetjük-e meg az iparososztályt élesebben mindennél. Ki látta volna, hogy egy jobb család gyermeke elmenjen mesterséget tanulni, akár az asztalosságot, vagy a lakatosságot, — ki adja a fiát mondjuk egy órás-ipari, vagy egy szövő-ipari szakiskolába? A legnagyobb baj az, hogy a mai iparos nevelésről nem igen tudnak és nagyon sok művelt ember van, aki még mindig azt hiszi, hogy a mesterség ott kezdődik, hogy a majszter úr apró csemetéit kell eldajkálni, avagy festéket törni, meg enyvet főzni.
Pedig nem így van. Az iparosnevelés szükségességét nálunk is belátták éspedig rendszeres iskolázás által képeznek ma műveit iparosokat.
Értsük meg a dolgot. Van az úgynevezett iparos tanonczoktatás és a szakiskolai iparosképzés.
Az iparos tanonczoktatás kötelező a törvény erejénél fogva minden oly egyénre, aki a gyakorlatból igyekszik a mesterséget megtanulni; ez tulajdonkép a munkás-elemnek képzésére szolgál. A fiút beadják tanoncznak három évre és ez alatt a hét bizonyos napjain tanul általános és szakbavágó dolgokat. Azután felszabadul, mint segéd rendes munkakönyvét kap és bizonyos gyakorlati idő eltelte után lehet mester is a szakmájában.
Más a szakiskolai iparosképzés. Ez a tulajdonképeni műveit iparosképzés. Ilyen szakiskolák nálunk is vannak és pedig az úgynevezett fa- és faragó-fémipar, vasipar, szövőipar, kő és agyag, mechanikai és órásipari szakiskolák. Ezeken kívül idesorozzuk a felső ipariskolákat, melyek ez intézetek fölött állanak, ezek végbizonyítványa önkéntességre is jogosít. E szakiskolai intézetek vannak hivatva Magyarországon művelt iparososztályt nevelni; És czéljukat bizton el is fogják érni. De szükséges volna ehhez az is, hogy ama jobb elemek, melyek a középiskolai oktatásban nehezebben boldogulnak, ez intézeteket felkeressék. Ha a szülők, kiknek elsősorban érdeke, hogy gyermekeiket a boldogulásra neveljék, megbarátkoznának ezzel a gondolattal, ha megértenék az iparospálya szabad függetlenségét, jóval több jóravaló és megelégedett embert adhatnánk át az életnek, a mi fejlődő magyar iparunk magyar jövőjének."

                                                                                                                                                          - Horvát Gyula -

(Kiskunhalasi Újság, 1905. július 2., 1.)

„Komolyabb kiképzést iparosainknak!

Nálunk gyakori a panasz, hogy sok az iparos, nagy a verseny s alig van már a kisiparosnak tere a megélhetése. Tény, hogy nálunk nehéz a kisiparos sorsa, de az is tény, hogy helyzetüket nem számuk nagysága okozza, mert az ország még jóval több iparosnak is tudni fog tisztességes megélhetést biztosítani, hanem igenis a baj abban gyökerezett, hogy más nemzetek fejlődöttebb iparával szemben sikerrel fel nem vehette volna a versenyt. Nekünk egész a legújabb időkig alig voltak szakképzett ipari munkásaink. Sőt iparosaink műveltsége még nem rég is alig terjedt tovább a köteles elemi iskolai műveltségnél.

Csak az újabb időkben fordítottak nagyobb gondot iparosaink kiképzésére. S ennek a javára keli betudnunk, hogy a magyar ipar az utolsó időben nagyobb lendületet vett. De még mindig szorít bennünket az importált ipartermékek sokasága sok tekintetben, indokolatlan, az iparosok feljajdulása, ha mégis a külföldi portékát vesszük és nem a hazait. Miért? Azért, mert nem egy iparcikk van, melyet hazai iparosaink nem tudnak előállítani, vagy ha tudják, messze mögötte ál! a külföldinek.

S hogy az ezen téren mutatkozó hiányokon segítsünk, országszerte megindult a mozgalom ipar kiállításokat rendezni s éppen az utóbbi időben több helyütt rendeztettek ilyenek.

Ha ezen országos mozgalmakat és törekvéseket bíráljuk, úgy tűnnek azok elő, mint egy nagy épület emeleteinek szüntelen és megfeszített erővel való tatarozása, folyton javítjuk, foltozzuk az emelteket, nagy és elismerésre méltó igyekezettel azon vagyunk, hogy nagy épületünk emeletei legyenek szépek, csinosak, tartósak versenyképesek és minden igyekezetünk dacára folytonosan azt vesszük észre, hogy nem bírjuk a külföldet teljességgel elérni, nem bírunk a nyugati művelt iparállamokkal lépést tartani, még kevésbé azokat túlszárnyalni. Hát hol van a hiba? Mitevők legyünk? A hiba ott van, hogy rozoga alapra építünk. Iparépületünk fundamentuma inog, ezt kell elsősorban megerősíteni s merjük állítani, hogy a míg ezen nem segítünk, a mostanában forszírozott iparkiállításokkal sem fogunk célt érni.

Melyek hát iparépületeink fundamentumai? Feleletünk egy szó: iparostanoncaink. Ezeket kell nevelni, jobban mondva ezekből kell nevelnünk olyan iparos nemzedéket, mely a műveltség összes atributumaival lépjen ki az életbe, ismerje a külföldet és legyen széles látóköre. Ez az, a mi mai iparosainknál hiányzik. Százával ismerjük azon iparosok számát, a kiknél meg van a szorgalom és igyekezett, de alacsony műveltségénél fogva nem bír érvényesülni. A száz közül csak egy példát. Állítólag híres a szegedi halbicska! Hát híresnek híres, de meddig terjedt a híre? Ne kutassuk, messze állunk mi még Schelfieldtől és Szolingentől. Álljunk szóba egy magyar késesmesterrel és váltsunk szót egy angol iparos társával, nyomban látni fogjuk a nagy különbséget. Az angol műveit, tanult, világlátott, nagy üzleti összeköttetésekkel bíró iparos, amit alapképzettségének köszönhet. A mieinknek látóköre pedig az ipartársulatokon túl nem terjed.

Iparosainkat tehát nevelnünk kell előbb, e nélkül nem érünk célt, még ha százával is is rendezzük az iparkiállításokat. Önálló felfogásra és kompozícióra a tanulatlan elme nem jön soha. Évek hosszú során át sürgettük az 1884. XVIII. t.c.-nek revízióját s lassan már kezd derengeni a látóhatáron.

A törvény iparoktatási részéből függ igen sok, mert hiszen közel 100,000 tanoncunk van az országban. A törvény revíziójával véget kell vetni annak az abszurd állapotnak, mely ma uralkodik, mert hiszen ma segéddé avatható az analfabéta tanonc is! Ilyen legyen hivatott arra, hogy mint mester megállja a helyét? Soha!

Van pedig belőlük elég sok, nagyon sok s ez a főbaja a mi iparunknak. Nem lehet célunk e helyütt az iparos nevelés vezérelvét előadni, csak arra kívántunk rámutatni, hogy iparunk felvirágzását nem fogjuk mindaddig elérni, míg népünk kikében meg nem gyökerezik az a meggyőződés, hogy egy iparosnak, ki a mai világban boldogulni akar, többet kell tudni az írás és olvasásnál.”                                                                                     

                                                                                                                                                     - Horvát Gyula -

(Kiskunhalasi Újság, 1905. október 1., 1-2.)

Összeállította: Végső István

vegso.halas.hu

istvan.vegso@gmail.com