2008 február 29-én, szökőévben, tizenhárom fővel, egy pénteki napon, egy már nem létező civil házban alakult meg a kiskunhalasi Pásztortűz Egyesület. 2004-ben elterveztünk, nem csináltuk meg. Aztán 2008-ban újra felmerült a gondolat, és megvalósítottuk. Naivan, lelkesen fogtunk a halasi kultúra színesítéséhez. A sötétből a fényre akartunk lépni. Ezért is választottuk a pásztorélet jellemző jelképét, a fényt, meleget adó és az irányt mutató szimbolikus elnevezést, a pásztortűz nevet. Tizenkét év alatt több, mint négyszázötven programot szerveztünk, száz hadisírt hoztunk rendbe, tizennégy emléktáblát, kopjafát avattunk, három könyvet adtunk ki, önkéntességet népszerűsítettünk. Visszahoztuk a halasi éjszakába a pásztortűz mellé a táncházakat, a hétvégi aprók táncát, zenélt mellettünk a szélmalom, megújult, megtelt élettel a Tájház és a Végh-kúria. Szerveztünk könyvbemutatókat, előadásokat, kiállításokat, fórumokat, zenés, gasztro rendezvényeket. Sok borzasztó és jó tapasztalattal gazdagabban vágunk neki a következő tizenkét évnek.

Egy 1935-ös cikkel emlékezünk a régi pásztortüzekre.

(Pásztortűz Egyesület 2008-2020)

"Elhamvadt pásztortüzek pislogó pernyéi varázsolják vissza a kipusztult halasi pásztorvilág könnyes emlékeit

A hamvadó pásztortüzek hunyó parazsai gyér világánál vessünk még néhány szempillantást a hajdan virágzó halasi pásztorélet néhány kimagaslóbb alakjára, kiknek emlékezetét az örök feledés fátyola még egészen be nem takarhatta. A magyar szabadságharc előtti 2-ik, 3-ik évtizedben a barmosgulyások között messze földön hírneves volt Vak Biró Mihály. Vagyonos ember volt, miként a legtöbb számadó. Bajtársait úgy ki tudta válogatni a java emberek soraiból, hogy a cserény körül soha nem esett hiba. Jeles számadó gulyások voltak még ezidőtájt: Banga Mihály, ki a húsfőzésben is jeleskedett. A hús ízét meghagyandó, két tenyerét a bogrács fölé tartotta: majd megszagolta, s a gőzölgő hús íze felől úgy tájékozódott. Ő főzte ki a százados bálát is, ott a Vásártéren, 1845-ben. Egy mázsa húst a tűzről leemelve, könnyűszerrel megforgatott. Pomozi Imre komoly, értelmes beszédével s megbízhatóságával lett híressé. Endrész Sándor és Bazsa János koruknak legdélcegebb s legszebb emberpéldányai voltak. Mikor a kecskeméti földvásárba szép paripákon belovagoltak, az egész Halasi ucca kiállt bámulásukra.

13 szeles bőgatyában, bőingujjban, jércetojás nagyságú ezüstgombos dolmányban, sarkantyús csizmákban jártak; kalapjuknál darutok lengett. Bazsa 1852-ben a distriktussal (megj.: Jászkun Kerület – Végső István) ellentétbe került s kénytelen volt lóra ülni. Raboskodott is Jászberényben, de mint békés, megbecsült polgár fejezi be életét. Bazsa Mihály '48-ban Rózsa Sándor szabadcsapatába, az ostorosokhoz került. Öregségére nagy vagyont szerzett. Maradékai ma is jómódban élnek Halas közelében. Buhin Mihály ökörcsordás felsőkisteleki cserényénél volt a Halas vidéki pásztorvilág centruma. Az e tájéki pásztorvilágot ő irányította. Ha baj volt, jó tanácsokkal szolgált. A distriktus embereivel s a betyárokkal egyaránt igen jóban volt. Cserényénél a keretes ládából s a gyephantok alatti iszákokból soha ki nem fogyott a szárított hús (pattogatott kukorica). Feltűnő szép nyergeket készített a hátas lovakra, - pásztoroknak, betyároknak egyaránt. Öregségére valami régi dologért Ráday elé került, de könnyűszerrel szabadult, öreg bojtárja, Göllér János úgy ismerte a csillagokat, mint a tenyere közepét. Három nappal előre megérezte az idő változást. A barom viselkedéséből is időjóslást tudott adni. Minden állati betegség gyógyításához értett. Leghűségesebb barmos gulyás talán Danizs György volt a '48 előtti évtizedekben. Éjjel soha le nem feküdt, hanem zsombón ülve a cserény előtt pipált. Rendkívül jó füle volt. Ha sötét éjszakákon a kőkúti csikósok lopva legeltettek a járásában, bármennyire befüvelték is a csöngőket, - meghallotta a neszt s egyetlen kiáltása, hogy „ki a járásombúl csikós!” elegendő volt ahhoz, hogy a csikósok elszeleljenek. Ifjabb Gózon Imre barmosgulyása Mészáros János (nimoly dudás), Felsőrekettyén vezérkedett. Pásztorsípjával oly andalítóan és szívhez szólóan fújta a régi szép pásztori nótákat, hogy közelébe férkőzni mindenki igyekezett. Minden régi nótát ismert. Közöltük sok olyan volt, melyeket, abban az időben is már csak ő tudott, örök veszteség, hogy azokat senki le nem írta s így szájról-szájra adogatva, közön-kézen."

(Nagy Czirok László, 1935)

Végső István

istvan.vegso@gmail.com
vegso.halas.hu