Egyik legrégebbi civil egyesületünk, a Halasi Úri Kaszinó, a hagyomány szerint 155 éve alakult. Ők maguk is az 1863-as évszámot használták hivatalos irataikon. Azonban idősebb Nagy Szeder István kutatásai szerint már az 1850-es években rendeztek összejöveteleket. Alakuló közgyűlésük 1862. december 28-án volt, de Fülöp Sándor az ötvenéves évfordulójukról a következő című kiadványt írta: A kiskunhalasi kaszinó vázlatos története 1863-1913.

 Gyakran halljuk, hogy bezzeg régen mennyire más volt minden.60-100 éve az emberek és a közösségek egymást segítve éltek. Jobban mentek a dolgok, nem volt annyi marakodás. Minden nagyon szép és minden nagyon jó volt. Idilli képeslapokról, megsárgult fotókról kedves emberek néznek ránk. Ismerős és ismeretlen halasi épületek vonalait bámulhatjuk. Régi szép idők.

 Ezen blogban már többször citáltam elő régi halasi ügyeket és témákat, amelyek bizonyítják, hogy elődeink idején sem volt minden szép és derűs. Akkor is volt bűn, hazugság, tehetetlenség, irigység és maradiság.

Élősdi, kizsákmányoló, pók, pióca, vámpír, vérszopó – többek között ezekkel a jelzőkkel illeték azokat 1947 és 1956 között, akik a második világháború előtt a magyar társadalom legerősebb gerincét alkották. A kulák orosz eredetű szó, jelentése: ököl.

A számunkra igencsak gyászos kimenetelű első világháború centenáriumán talán érdemes néhány érdekességet előhalászni abból az időből. Fiume és Kiskunhalas történeti kapcsolatai igen csak vékonyak voltak mindig is. Ám a nagy világégés – és annak minden háborús, társadalmi és gazdasági változása - még ezt is felülírta.

Idén igen sok jeles évfordulóról emlékezett meg ország-világ. Talán egy kissé háttérbe szorult a magyar történelem egykor kiemelt, mára kevésbé hangsúlyos eseménye. A középkori egyik legismertebb lázadása 1514-ben történt. Ekkor a keresztes hadjáratra toborzott sereget Dózsa György és társai a hazai nemesség és az egyház ellen fordították. Mára már nem egyértelmű, hogy a felkelés végcélja mi lehetett, sőt, a tüzes trón legendája is megdőlni látszik.

Már-már elfeledett, azonban a csipketörténeti szakirodalomban egyértelműen jegyzett hipotézis érdekes dolgot vett fel büszkeségünk kapcsán. „Kitalálója”, Zseny József vármegyei főjegyző, a város egyik ismert családjának szülötte, a Halasi Csipke elindításának  ösztönzője volt. Aki kicsit is ismeri iparművészeti termékünk történetét azt tudja, hogy hosszú volt az az idő, amíg végül Dékáni Árpád rajztanár elhatározta magát erre a fontos tettre. Néhányan próbálták meghozni a kedvét, hogy elindítsa ezt a nagy sikerű „vállalkozást”.

Sokan ma már szkeptikusak, hogy itt valóban mennyi kun élhetett. Mennyire voltak ezek konok és nyakas kunok? Ezeket a kérdéseket nyilván középkorászoknak és újkorászoknak kell eldönteniük. Ám az igen feltűnő, hogy időről-időre a szabadság, sőt, a demokrácia egy-egy (példaértékű) intézménye itt nőtt ki a földből. Olyan kezdeményezésekről tudunk a 18-20. században, amelyek azt erősíthetik bennünk a tudatot, hogy az itt élőknek fontosak voltak az szabadságjogok. Természetesen több elképzelés akkor és most is csupán torzagyszüleménynek tűnik, de mindenképpen fontos ismerni őket.

„Végül odaértem a házunkhoz. Megnyitottam a kapunkat, és beléptem az udvarra. Esteledett már, délután öt óra elmúlt. Édesanyám az udvaron, az eperfa alatt egy kisszéken üldögélt. A kapunyitás zajára odafordult, meglátott, szólni sem tudott az örömteli meglepetéstől. Én odamentem hozzá, megöleltem, megcsókoltam, alig tudtam kimondani a köszöntő szavakat. „Hazajöttem Édesanyám!” Így szólt egy hazatérő magyar hadifogoly visszaemlékezése. Sokan élték át ezt az érzést Kiskunhalason is, de még többen voltak azok, akik a harcmezőkön vesztek oda. Sokuk a messzi szovjet fronton hunyt el, és gyakran azóta sincs róluk hír. Néhány éve városunkban is minden január 12-én megemlékezünk a magyar 2. hadsereg Don-kanyarban elszenvedett tragédiájáról. Bár közel sem volt olyan irtózatos a veszteség, mint ahogyan az pár évtizede vagy akár a közelmúltban is hangoztatták, de kétségtelen, hogy a magyar hadtörténelem egyik gyászos ütközete volt.

1956. október 23-án, a fővárosi fejlemények miatt a közigazgatás és a rendvédelem vezetői utasítás hiányában tétlenül várták a fejlemények kibontakozását. Az aznapra tervezett üléseket elhalasztották későbbi időpontokra. A város lakói még nem értesültek a kialakult helyzetről. Gerő Ernő első titkár nyolcórai rádiós beszéde - a változások reményében – sokaknak nem nyerte el a tetszését. A járás vezetői egyértelműen a változások mellett foglaltak állást. Ennek igen látványos mozzanata volt, hogy míg Reile Géza tanácselnök Jóború Magda oktatási minisztert hívta meg a népfrontszervezési gyűlésre, addig Lunger Pál járási vezető ugyanarra a napra az Írószövetség egy tagját kérte fel vendégnek saját értekezletükre. Érdekes adalék, hogy előbbi tanácskozásra Nagy Szeder Istvánt is elhívta a városi tanács, hogy vegyen részt az elnökség munkájában. Azonban mivel ez az alakuló ülés október 23-án lett volna, a budapesti események miatt már elmaradt.