Gyakran halljuk, hogy bezzeg régen mennyire más volt minden.60-100 éve az emberek és a közösségek egymást segítve éltek. Jobban mentek a dolgok, nem volt annyi marakodás. Minden nagyon szép és minden nagyon jó volt. Idilli képeslapokról, megsárgult fotókról kedves emberek néznek ránk. Ismerős és ismeretlen halasi épületek vonalait bámulhatjuk. Régi szép idők.

Az bizonyos, hogy sok minden másként volt. A felgyorsult világ és a modern életmód teljesen más embereket faragott a 21. század polgáraiból. Ám érdemes megállni, és elolvasni, hogy jó 80 éve az országos lapok mit is írtak településünkről. Vajon mások-e azok a problémák, jobb volt-e valójában az akkoriban. Az Olvasóra bízzuk ennek eldöntését!

„A Kiskunhalas mellett elterülő nádasokban s a nádasok közötti lápokon feltűnő módon sok a teknősbéka. Alkonyaikor valóságos füttyhangversenyt rendednek. A hajnali órákban munkára siető emberek lépten-nyomon teknősökre bukkannak, amelyek a lápok körüli cserjékre, rekettyebokrokra is fel- merészkednek. Az öregek e jelenségből a „vizes esztendők és ködmönös nyarak” beköszöntésére következtetnek. (A Magyarország legutóbbi számából.)

Teknősbéka felmászott a fűzfára... No, nem éppen a legmagasabb ágára, ::: nem is éppen a fűzfára, hanem cserjékre s bokrokra, de kár volna a nóta sorait megrontani túlságba vitt írói hűség kedvéért. Teknősbéka volt itt mindig, mégpedig rengeteg. Sütkéreztek, „pitypalatyoltak”, mint a nép mondja, de hogy fára másszanak? Erről eddig nem tudott emberfia.

Találgatják is, hogy mi lehet az oka? (…) De miért mászik a teknősbéka a fára, s történetesen miért nem a pockok? (…) Hát ezt nem érti senki!

Talán inkább a Kiskunhalasért érzett aggodalom csalja őket a fára? Ez is megbecsülendő dolog volna. Aggódásra ilyen irányban is van éppen elegendő ok. Hiszen itt Halason eléggé szemlélhetjük, hogy mennyire elhibáztuk az alföldi parasztvárost.

A béka méltán csodálkozik, hogy ötpercnyire tőle egy óriási városháza- hodály pöffeszkedik.

Azt se érti bizton, hogy alig van artézi kút a városban, már ti. a terjedelmét tekintve, s mennyien isszák azt a gyanús tisztaságú vizet, mely az ő birodalma lenne. Talán fél is, hogy elfogyasztják előle, azért gyűlöli olyan kitartóan az embert. Ellenszenvét ugyan csak a halászokkal tudja éreztetni, de ezekkel aztán alaposan, mert összesilányítja a hálóikat. Dúl a háború köztük, ha a halász kezébe kerül a teknős, belészorul a lélek.

Talán azon is csodálkozik, hogy Halas határa tele van itt-ott két-három méter mély tavakkal, s öntözésre mégsem használja őket senki?

Vagy a polgármesterekre kíváncsi, kiknek a múltban mindenbe beletörött: a bicskájuk? A kiskuni nem szereti a városiasodást, s nem is vethetünk ezért követ reája. Hiszen itt a várost úgy kellett volna építeni, szervesen a faluból, a falu érdekei és lelke szerint, hogy új, szebb, édesebb otthont lásson benne, népműveléssel, nagy népi intézményekkel egybekötve. Nem így, hivalkodó maltergiccsekkel és hivatalnoki nagyképűséggel, szinte a zsúptetejű világ bosszantására. Pedig milyen szép lehetne az az alföldi világ!

Az egyik polgármester fásítani kezdett, a vasút felé olyan az utca, mint a díszkert. Májusi nap süt, és a föld is úgy ragyog, mintha be akarná bizonyítani, hogy a csillagok rokona. De ugyancsak a vasútnál, a város belépője a temető, s e temető a faluváros legbujább foltja, úgy nő benne minden, mintha különös értelmű fák és növények lennének. Ez is szimbólum? A falu a temetővel kezdődik és végződik?

Lehet, hogy a most épülő csipkeház érdekelte a békákat? Három évtizede híres a halasi csipke, világérmeket kapott, s végre eljutott oda, hogy tizenöt parasztlánynak kenyeret ád. A leányok ezentúl immár külön csipkeházban fognak dolgozni. A békák talán tudják, hogy más államban csipkére épült a város, csipkéből nőtt meg a város. Mi azonban csak most, elkésve vetemedünk ilyen könnyelműségre. Mindenesetre jobb későn is, mint soha. Ha művészi munka akad, ha művészi képességek kellenek, nincs baj minálunk. Ott a nép, mint Halason: a csipkéhez a lányok. A kunok közt éppen úgy, mint Sárköz tündér kertjében. Kezdem hinni az elméletet, hogy a magyar nép benne rejlő művészi álomvilágáért tűr el részben minden szociális baj basát és balsorsot.

Ebben a városban az egyetlen hatalmas cég a terményvásárló. Gondol ma, hogy versenytársa ne akadjon. Nem nehéz elképzelnünk, hogy az árak miképpen alakulnak! Így festenek a „liberális gazdálkodás” előnyei vidéken. Nem lehetetlen, hogy a teknősök ezt szeretnék világgá füttyögni….”

 (Részlet Féja Géza: Teknősbékák fütyülő paradicsoma Kiskunhalason. In: Magyarország, 1935. május 7.)

 Végső István