Ezen blogban már többször citáltam elő régi halasi ügyeket és témákat, amelyek bizonyítják, hogy elődeink idején sem volt minden szép és derűs. Akkor is volt bűn, hazugság, tehetetlenség, irigység és maradiság.

Még olyan intézményekben is sem volt minden a helyén, mint a nagyon szigorúnak hitt és mondott magyar jogszolgáltatás. Hiába az állami felügyelet és jól szabályozott hierarchikus, ám decentralizált jogrendszer (1871. évi 31. és 32. tc.), akkor is akadtak problémák. Az előző századokkal ellentétben pontosan lefektették a bíróságok feletti kontroll és a társhatóságok közti viszony alaptételeit. Törvénykönyvekben „szentesültek” a bírák, a segéd- és kezelőszemélyzet alkalmazási feltételei. Azonban ezek sem tudták teljesen kiiktatni az állandó hibafaktort: az emberi tényezőt. 

Többek között erre hívja fel a figyelmet egy országos újságban egy olvasói cikk, amelynek aláírója: Aliquis (magyarul: valaki). A nehézkes szövegezésért mindenkitől elnézést, ám a korszak hivatali „szavajárása” egy kicsit visszarepít majd a pantallós ferencjóskás időkbe.

„A kun halasi kir. járásbíróság állapota

Egyrészről szánakozva, másrészről pedig a legnagyobb meg-botránkozással kell az embernek toll után nyúlnia, hogy a kun-halasi kir. járásbíróság tűrhetetlen állapotára az intézőkörök figyelmét a nyilvánosság útján felébressze. Mert úgy az Igazságügy miniszteriumnál, mint különösen a kalocsai kir. törvényszék nyugdíjazásra kiérdemült elnökénél eléggé ismeretes azon ténykörülmény, hogy a kun-halasi járásbíróságnál volt járásbíró önként beadott nyugdíjaztatási kérelmének majd 3 hónapon keresztül lett érdemleges elintézése alatt igazolt munkaképtelensége között vajmi keveset törődhetett a jogkereső közönség igényének kielégítésével, valamint nagyon is ismeretes e fórumok előtt a halasi járásbíróságnál működött albirónak több hónapon keresztül mindezideig tartó hivatalátóli felfüggesztése is, nem különben azon körülmény, hogy a fogalmi szakban működött

Egyetlen aljegyzőnk is időközben más helyre lön kinevezve, tehát úgy e helyeken, mint nálunk is régebben köztudomásúvá vált dolog lett az, hogy van ugyan Kun-Halason kir. járásbíróság, de annak vezetése és működése nem lehet más, mint nyomorúságos. Es mégis mit tettek az intézők mindeme bajok orvoslására s a jogkereső közönség megnyugtatására?

Azt, hogy a különben is megterhelt dunavecsei kir. járásbíróságtól az albirót ide rendelték kisegítőnek és vezetőnek, ki is egy hónap óta az ezideig már mintegy ötezerre menő 9/lo-ed részben elintézésre váró ügycsomók között egyes egyedül eléggé érthető lehangoltsággal osztja az igazságot, ahogyan tudja és ahogyan lehet s még mellé, ha a szükség úgy kívánja, végzi a közjegyző teendőit is, mivel az is köztudomású, hogy a halasi kir. közjegyzői állás 3 hónap óta ide-oda utazó helyettessel volt betöltve, többször pedig, mint most is, üresen áll.

A járásbirói állás, dacára, hogy az erre meghirdetett pályázat május hó 9-én lejárt, még ma is korainak látszik oda fent betöltendőnek; az aljegyző ugyan már május hó 23-án kineveztetett, de az is annak kijelentésével presentálta magát, hogy egy havi fegyvergyakorlatra be kell neki vonulnia; így marad a régi állapot s úgy látszik, nem is akarnak rajta egyhamar segíteni. Hogy pedig ilyen körülmények között hova fejlődik a restantia s nem-e méltán kóborog-e a jogkereső közönség több heteken, sőt hónapon át elintézetlenül hevert kielégítési, sőt biztosítási végrehajtási, árverési, sőt kiutalványozási kérvényének pihenése felett, annak elbírálását a nagyközönség s köztük a jogászvilág bölcs Ítéletére bízzák ezennel a halasiak.”

(A JOG (Hetilap az igazságügy érdekinek képviseletére a magyar ügyvédi, bírói, és közjegyzői kar közlönye) 1889. évi 28. heti lapszámban.)

(Köszönet az adatközlésért dr. Kenyeres Tibornak!)

Végső István