„Végül odaértem a házunkhoz. Megnyitottam a kapunkat, és beléptem az udvarra. Esteledett már, délután öt óra elmúlt. Édesanyám az udvaron, az eperfa alatt egy kisszéken üldögélt. A kapunyitás zajára odafordult, meglátott, szólni sem tudott az örömteli meglepetéstől. Én odamentem hozzá, megöleltem, megcsókoltam, alig tudtam kimondani a köszöntő szavakat. „Hazajöttem Édesanyám!” Így szólt egy hazatérő magyar hadifogoly visszaemlékezése. Sokan élték át ezt az érzést Kiskunhalason is, de még többen voltak azok, akik a harcmezőkön vesztek oda. Sokuk a messzi szovjet fronton hunyt el, és gyakran azóta sincs róluk hír. Néhány éve városunkban is minden január 12-én megemlékezünk a magyar 2. hadsereg Don-kanyarban elszenvedett tragédiájáról. Bár közel sem volt olyan irtózatos a veszteség, mint ahogyan az pár évtizede vagy akár a közelmúltban is hangoztatták, de kétségtelen, hogy a magyar hadtörténelem egyik gyászos ütközete volt.
A háborúba sodródott, sodort Horthy-féle Magyarország hadserege semmiképpen nem készült (fel), hogy nagyhatalmak seregeivel megütközzön. Külső nyomásra, 1942-ben állították fel a magyar 2. hadsereget. Tavasszal indították el a Don folyóhoz, egy 200 kilométer hosszú frontszakasz elfoglalására, és védelmére. Kezdeti sikerek után a megfelelő utánpótlás és a téli felszerelés hiánya mindinkább kiütközött. 1943. január 12-én a szovjet 40. hadsereg Urivnál, majd később Scsucsjénél áttörte a magyar védvonalat. Bár a reménytelenül hősies ellenállásnak köszönhetően nem azonnal omlott össze a magyar hadsereg, de végzetes veszteségeket szenvedett el. A visszavonulás már rendezetlenül, káoszban zajlott le. Ebben az időszakban magyar részről összességében 28 ezer sebesült, 26 ezer hadifogoly és 42 ezer hősi halott lett az eredménye a számunkra értelmetlen hadakozásnak. Az anyagi veszteség 70%-os volt. Ám a páncélosok, a nehézfegyverzet és a légierő teljesen odaveszett.
Az áttörést követő hetekben és hónapokban közel 100 kiskunhalasi férfi esett el, került hadifogságba vagy sebesült meg. Az áldozatok egyharmada zsidó munkaszolgálatos volt. A harctéren maradt halottak jó része huszonéves fiatal volt. Akadt köztük földműves, gazda, iparos, értelmiségi és kereskedő is. Gyalogsági, légvédelmi, repülő, élelemellátó, lovassági, munkaszolgálatos és sok egyéb egységnél szolgáltak. „Fagyás”, „eltűnt”, „lövés”, „tüdőbaj”, „bombaszilánk” és „betegség” álltak leggyakrabban a veszteségi kartonjaikon.
Holttesteiket idegen föld fogadta be, többek között: Dorosicsinél, Osztrogozsszknál, Sztarij Oszkolnál, Alekszejevkánál stb. Kiskunhalason a doni katasztrófa miatt gyászolt, illetve sokáig nem kapott hírt hozzátartozójáról: az Ábrahám, az Ádám, az Árvai, a Babó, a Babos, a Bálint, a Balogh, a Bánóczki, a Bata, a Békési, a Baják, a Bogdán, a Borbás, a Braun, a Buchmüller, a Csorba, a Csuha, a Dózsa, a Döme, a Dudás, a Farkas, a Fehér, a Fekete, a Fődi, a Földváry, a Futó, a Fülep, a Fülöp, a Gaál, a Goldstein, a Gömböcz, a Guttman, a Gyugel, a Gyulai, a Hartman, a Hirschler, a Horti, a Horváth, a Juhász, a Kengyel, a Kiss Faragó, a Kmeth, a Koch, a Komlós, a Kovács, a Königsberg, a Kun, a Lakos, a Lodri, a Muntyán, a Maróti, a Melkvi, a Menczer, a Míg, a Modok, a Moskovits, a Mozgai, a Muth, a Nagy, a Nagyapáti, a Németh, a Neuwirth, az Oláh, az Ormai, a Palatinus, a Pálfi, a Papp, a Pataki, a Polgár, a Puruczki, a Rabi, a Reinhold, a Rostás, a Rozgonyi, a Rusz, a Sándor, a Schönfeld, a Schütz, a Schwarcz, a Sinkár, a Soós, a Szabó, a Szekulesz, a Szilágyi, a Szlobonyi, a Tandari, a Tar, a Tihor, a Tóth, a Tóbiás, a Vincze, a Weinberger, a Weisz és a Zilzer család.
Városunkban két emlékmű is áll, ami a második világháború áldozataira emlékeztet. Az 1948-as kőfeszület a római katolikus temetőben, illetve az 1993-as emlékoszlop a városháza mellett, rajtuk számos halott nevével.
Bár sokáig még beszélni sem lehetett róla, akik túlélték a poklot soha nem feledték a katasztrófát. Darányi Dénes: Töredékek - Fronton és hadifogságban 1941-1948 című könyve is mementót állít a Donnál elesett halasi katonáknak. Így végezetül idézzük őt, a szerzőt, aki ezt írta a hosszú idő távlatából is érthetetlen eseménysorról: „Meggyőződésem, hogy Isten vigyázott rám akkor is, amikor én magamra nem vigyáztam. Nem voltam imádkozó ember, soha nem könyörögtem az életemért. Nem egyszer tettem fel magamban a kérdést egy-egy nehéz helyzetből való megmenekülés után: miért maradok életben ott, ahol sokan elpusztulnak olyanok, akiket otthon reménykedve várnak, míg nekem senkim sincs és senki nem vár haza? Erre a kérdésre most sem tudok feleletet adni. (...) Talán majd egyszer vállalkozik valaki arra, hogy az elmúlt háború történetét megírja úgy, hogy abban a magyar katona nemcsak a bujkáló dezertőr gyáván megfutamodott szerepét játszotta, hanem helytállt sokszor a túlerővel szemben akkor is, mikor már semmi reménye nem maradt, csak a becsülete.”
Végső István, történész
06308576077
istvan.vegso@gmail.com
