Jókai Mór (Komárom, 1825. február 18. – Budapest, 1904. május 5.) író, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag 200 éve látta meg a napvilágot. Jókainak volt kapcsolata Kiskunhalassal és a halasiakkal. Szabadelvű Párt, 1848, Petőfi-kultusz csak néhány hívószó ennek kapcsán.  Díszpolágra is lett a városnak 1893-ban. Kecskeméti diák korában járt Halason, amire többször is visszautal szépirodalmi műveiben. Egyik ilyen művével emlékezünk rá.

- Az első temetkezés és első feltámadás - 

Lesz énnekem még az idén egy ötvenéves emléknapom, amelyet meg kell ünnepelnem. Az első foghúzatás boldog emlékezete. Miért boldog? Azért, mert első. Annak is épen ötven esztendeje immár. A pünkösdi vakáczióra átrándáltunk Kecskemétről Kis-Kún-Halasra az én kedves pajtásommal, Nagy Ferkóval, annak a szüleihez, az ünnepeket ott töltendők. Az útbaeső komokbuczkák között egy nagy döcczenéstől a szekerünk hátsó kereke összetörött, mi kifordultunk, én beleütöttem a pofámat egy nyirfatuskóba. 

A szekeret valahogy helyreállítottuk olyanformán, hogy egy fiatal nyírfát kivágtunk s azt a törött kerék pótlékául a tengelyhez kötöttük paticsfának. (Bitka szó ez, az eset maga is ritka, a melyben használják.) De annál kevésbbé lehetett az én állkapczámat kiengesztelni, az bizony feldagadt. Már most, ha én igazi modern realista író volnék, milyen szépen leírhatnám első díszbevonulásomat Halas városába, három kerekű szekéren, a negyedik helyén korcsolya, magam felkötött állal; a szombati iskolából kiszabadult gyerekek pujákat kiabálva szaladnak a szekerünk mellett; Nagy Ferkó haragszik, a kocsis káromkodik, a lovak tűrik az ostornyelet, de nem erednek gyorsabb ügetésnek; utoljára leszállunk az ülésből s úgy vezetjük őket kötőféken fogva.

De miután csak afféle régi módi idealista betűvető vagyok, hát nem tudok mást visszaidézni az emlékezetembe, mint azt a végtelen nagy szeretetet, a mivel engem akkor Nagy Ferkó barátom szülői fogadtak. Mintha a tulajdon édes apám, anyám elé kerültem volna. Még most is magam előtt látom alakjaikat. Még most is emlékezem rá, hogy milyen pompás jó paprikás csirkét, túrós csuszát kaptunk vacsorára. (A mi mind igen ideális dolog.) De hát mind nem telt nekem abban kedvem ; mert már akkor nagyon fájt a fogam. Az édes jó néni pedig egyre kinált, a bácsi borral és anekdotákkal traktált, de azért csak nem jött meg a kedvem.

Egész éjjel nem tudtam aludni attul a rebellis fogtuk Reggel már hajnalban kinyilatkoztattam, hogy én tovább nem tűrök vele, kihúzatom: hívassanak nekem orvost, a ki ért ehhez a mesterséghez.

A fiatal Jókai Mór (önarcképe) (wikipedia.org)

Olyan pedig egész Halas városában csak egy volt: tekintetes Vári Szabó János uram, egyúttal járási orvos és halasi kálvinista főkurátor. Már az is valami rendkívüli dolog, hogy valaki piros pünkösd napján az első és második készülőre harangozás köze alatt ne találjon ki egyéb áhitatos penitencziát, mint hogy egy zápfogát kihúzassa. S még szertelenebbé teszi az eljárást, hogy ezt a műtétet az eklézsia főkurátora hajtsa a vezeklő bűnösön végre: a kommunió előtt. S milyen új és még el nem koptatott téma. A parcziális halál előérzete. Egy haldokló fog ! Még most az enyém: teste a testemhez, lelke a lelkemhez van nőve. Egy óra múlva már el fogunk egymástól válni. Megkisérlem a lehetetlent. Engesztelékeny vagyok. Vizet veszek a számba. Creozot-olajba mártott vattát rakok rá. Perczekre békülni látszik. De csak azért, hogy újra még dühösebben kitörjön ellenséges indulatja. Nyiltan bevallja, hogy hűtelen hozzám, hogy mást szeret. Azt a görbeorrú pelikánt. Hahaha! Hogy lehet egy pelikánt szeretni, a kinek görbe az orra? Fenyegetem, hogy megölöm! Nem használ. Hideg villámok ezikáznak által az agyamon. Azt hiszem, hogy a mindenség egy üllővé változott s azt a pörölyökké változott semmiség kalapálja szakadatlan s a kettő együtt az én fogam. Tetőtől talpig fog vagyok. Alkudozom a sorssal: mi volna jobb cserébe? Macbeth azt danolja, hogy «Mérges viperákon nyugszik fejem!» No, ha nyugszik, akkor még könnyen beszél. Próbálná csak meg a foghúzást! Legyünk filozófok! Stoikusok! Nem is férfi, a ki még nem szenvedett. A fájdalom a legmagasabb költészet!

Köszönöm! Beérem az ordináré költészettel is.
Most egyszerre nehéz léptek hallatszanak a pitvarban:

«A doktor bácsi jön !» hangzik a szomorú örömhangján a háziasszonyom biztatása.

Most egyszerre ijedtében kiáll a fogamból a fájás. így tesz a gaz náczió rendesen. Mikor a fogorvos ajtajának a kilincsére tesszük a kezünket, egyszerre abbahagyja a lüktetést.Eltagadja a flagráns gonosztettet. Hasztalan minden tettetés! Nem ismerek irgalmat többé! Válunk! «Szívünk ketté szakad.» 0 belép. Az itéletnapi biró. Zsebében a pelikánnal. Milyen nyájas, mosolygó arcza van a halálnak!
Azt kérdi tőlem, hogy én vagyok-e én? Bizony szeretném, ha valakire másra foghatnám, hogy az az !
Azután leültet a székre maga elé. Azt mondja, hogy «ejnye, ejnye, édes öcsém.»
Részvevő hangon kérdi, melyik az? Felnyitom a számat, s rámutatok.

— Hát ez az? Ejnye no.

Megtapintja az ujja hegyével gyengéden. De már akkor markában van az eldugott pelikán. Az első csókja az eljegyzett szeretőknek. Az első érintése a vasfogónak a fájó zápfogon. Kéjjé vált fájdalom, üdvbe olvadó rémület: a világ a fejemre szakad. Egy roppanás. Kurucz teremtette!
Már kinn van! Milyen szép egészséges fog volt! Most már nem ő fáj énnekem, hanem én fájok ő miatta.

— Köszönöm, édes urambátyám.

Harmadikat harangoztak, mehetünk a templomba ájtatoskodni.
. . . No most ha realista lettem volna, mit csináltam volna ezzel az első halálraítélt fogammal? Melltűt csináltattam volna belőle s viseltem volna azt, akár diadaljel gyanánt, mint tigrisvadászok a meglőtt tigris körmét, akár «Memento móri» jeléül, mint mások, a korallból faragott halálfejet.
De hát én idealista nem azt csináltam, hanem elhatároztam, hogy drága «én»-emnek ezt a darabját eltemetem.
Nagy Ferkóéknak volt egy szép gyümölcsös kertjük, ottan fogok sírt ásni korán elhunyt részletemnek.
De hova? Ha almafa tövébe sirolom el, az idő-jártával kivész: tövét kiássák, vele együtt alvó földi maradványait a szeleknek szórják.

Ámde a kertnek kerítése is van liczeumból. A líczeum örökké eltart, azt sohasem vágják, oda temettem el.
Ferkó pajtással meg még két diáktársammal búcsúdalt is énekeltünk felette.
Tehát ez volt az első temetkezés. No de azóta már ötven esztendő elmúlt. Ideje volna
a feltámadásnak. No hát ha realisztikus költő volnál, hogyan csinálnád meg, hogy az elhalálozott fog ismét
feltámadjon? Igen egyszerűen. Elvinném a fogorvoshoz, az csinálna hozzá guttapercha fogantyút, s megint odaillesztené a helyére. No lám! így is helyes megoldás volna. De miután én idealista író vagyok, a ki mindig azt keresi, a mi valami extra, valami hihetetlen, hát én azt tettem, hogy az ötven év előtt kihúzott fogam helyébe épen azon a helyen egy derék jó zápfogam nőtt ki. Tehát igazi feltámadás, — elevenen! A fogorvosok nem akarják ezt nekem elhinni.

Pedig az tény, hogy az öregapámnak hetvenéves korán túl négy új foga termett. Nem hisznek a kézzel fogható ténynek sem. Azt mondják, hogy a hátramaradt bölcseségfog az, a mi most «a koporsóból kitör és enni kér».
Nem veszem én azt észre magamon. 

(Jókai Mór - 1893)