Ha egy királynak lehetetlen kívánsága van, akkor a nép kénytelen furfanggal élni. A szépirodalmi alkotások, mesék visszatérő fordulata, hogy az egyszeri emberek helyenként meg tudják tréfálni az uraikat. Az idézett irodalmi mű történelmi háttérrel is rendelkezik. 1408-ban valóban járt Kiskunhalason, Halason Luxemburgi Zsigmond magyar király. Legalábbis a Balkán felé vezető úton érintette a dél-alföldi mezővárost. Ez ihlettett meg 1932-ben egy környékbeli írót.
Zsigmond király (1368-1437) számára komoly problémát okoztak boszniai hűbéresei (is). Állandóan hadjáratokat indított azért, hogy megfegyelmezze a hűbérállam vezetését, és fenntartsa a magyar uralmat. 1408-ban biztosan tudjuk, hogy 60 ezer fős seregével Halason át vezetett az útja a Balkán felé. A Tvartko Szura boszniai uralkodóval szemben felvonuló magyar sereg többször is megverte az ellenszegülőket. Végül Dobor váránál zárták le a hadjáratot, ahol Tvartko Szurát nem ölték meg, de 126 boszniai nemest lefejeztek és a várárokba dobálták a fejeiket. Hogy Zsigmond király a belső uralmát is megerősítse ugyanebben az évben 24 bárói család részvételével megalapította a Sárkány Lovagrendet.
Tehát egy igen nevezetes évben érkezett - az akkor kun-magyar vegyes lakosságú - Halashoz Zsigmond király serege. Ez inspirálta a kiskőrösi születésű, de kiskunhalasi kötődésű zalai Szalay László (1879-1944) írót, akinek korai művei közé tartozik ez a novella. Előzetesen néhány megjegyzést fűznék az íráshoz. Kissé esetlen a személynév választás a "halasi kunok" körében. Hiszen, ha már "huncut kunok", akkor olyan családok neveit is kellett volna adni a szereplőknek, akiknek van/volt kun identitása (pl.: Babó, Babud, Modok, Csertán stb.). Arról írt a szerző, hogy kevés a hal itt, mert ez futóhomok... Halas a középkorban még rengeteg tóval, állóvízzel szabdalt település volt. Kissé erőltetett - a sokkal későbbi krónika- és a romantikus szépirodalom által magyar hőssé avanzsált, de német származású - hédervári Kont István lázadó főúr lefejezését (1388) központi problémává tenni. Ennek ellenére érdemes megismerni Szalay 80 éve született művét. ami ha nem is a legjobban sikerült alkotása mégis érdekes "egyperces".
zalai Szalay László író
Szalay László: Azok a huncut kunok
Zsigmond, a király, útban volt hadaival a török ellen, s egy este a tábortűznél szóba került, hogy másnap délben Halast érik, ott fognak ebédelni... Őfelsége nagyot nyelt erre, s megcsillantak a szemei:
— Halas?... Mármint hogy Halas?... Nagyszerű!... Rögtön küldjetek futárt előre, aki értesítse a jó halasiakat, hogy engem holnap rántott ponttyal várjanak ebédre!... Mert én irtózatosan szeretem a rántott pontyot!...
Nyargal a küldönc, mint a veszekedett és lecsap Halasra:
— Hé!... Hé!... Hol a bíró? — S hol a bíró! — Hát bíró, azt parancsolja neked Zsigmond király, hogy ma várjad rántott ponttyal ebédre!...
— Eridj má’, te puruttya — iszonyodik föl a bíró —, hát hol a nyavalyába veszek én itt elő pontyot? ...
— Mi köze ahhoz Czikora Tamásnak? — mondta egykedvűen a küldönc, azzal bement megitatni a lovát a Darányi-kocsmába ...
A bíró, bizonyos Szabó Dezső, azonnal összehívta a tanácsot:
— Nagytekintetű tanács, nyilván ütött az utolsó óránk!...
— No? — kérdezték mosolygó kíváncsisággal a pocakos városatyák —, hol a hiba?__
— Ebédre itt lesz őfelsége!... — Hát osztán? — mondja Szabó László, akinek hét szép lánya volt, ha az a három is számít, akikhez kerülőutakon jutott —, megvendégeljük bürgepörkölttel, meg kapros túróslepényt is kaphat, ha szereti!...
.— Az ám — mondja a bíró —, de mit üzent a király, azt tessék meghallgatni!...
— No, mit üzent? Halljuk!...
— Azt üzente, hogy rántott ponttyal várjuk!...
— Hinnye, a hámistrángját annak a királynak, hát honnét veszi ezt az otromba kívánságot? ... Hiszen nem terem itt hal a homokon egy se!...
— Honnét veszi — mondja Szabó Jakab, az érzékeny —, hát honnét venné máshonnant, mint a nevünkről!...
Szabó János elnevette magát... Ez a Szabó János meg arról volt nevezetes, hogy legénykorában valami balgaszűz kikosarazta, mire megesküdött, hogy sose kér meg senkit... Amit meghallott egy okos menyecske, aki meg a Jánost szerfölött igényelte és meg is kérette annak rendje és módja szerint, mire hozzá is ment a János ...
Hát, mondom, elnevette magát Szabó János:
— És igaza is van, mert eb látott olyan ..halast“, ahol egy sincs ez a lábatlan féreg!...
Szabó Miska, aki nagyon okos ember volt, különösen ami a végrendelet-szerkesztést illeti, megjegyezte:
— Ki tehet arról? ... Valamikor tanyáztak bizonyára itt is halak, de hogy kiszikkadtak a vizek, ők meg elvándoroltak nedvesebb tájakra ...
— Maga kis ravasz — mondta neki Szabó Lajos —, úgy beszél, mintha világéletében nem látott volna halat... Mintha azt hinné, hogy a hal is csak úgy bilangol legelőről-leglőre, mint a birka!
— Igen tisztelt polgártársam!... •— Kár a szóért, engem nem csap be! Azóta nincsen hal Kunhalason, mióta maga halászik a zavarosban ...
A bíró megrázta a csengőt: *— Békesség adassék!... Kár minden szóért!... Az a valóság, hogy Halason hal nem találtatik — a bürge itt a hal —, érje be őfelsége birkapörkölttel! ...
— Ah hát — mert jó az annak, aki szereti!...
— Aki meg nem szereti, az néz rá!... — Vagy elteszi vacsorára!...
— Dehát, igen tisztelt uraim, ha majd a király gyón éhesen, mint a farkas, csattogtatja a fogait, ül asztalhoz, húzza a szárból a bicsakot, oszt veri a nyelével a tányért: hol az a rántott ponty, halasiak? — hát szeretném tudni, hogy kinek lesz kurázsija eléje rakni a — birkapörköltet?! ...
— Kinek? Hát annak, aki kérdi: a bírónak! ...
— Az a — de már azt a kevés birkapörköltet is sajnálja a királytól!...
— Sajnálja a kórság!... — Hát bizony — mondja Szabó Lajos, aki harapós magyar volt —, nem tudom, hogy azt a tányér birkapörköltet is érdemli-e, mióta Kontot és társait lefejeztette?! ...
— Azt leülte már — mormolta Szabó Miska, aki pecsovics is lett élete végére...
— De az ördögök hámozzák le a bőrét, az ilyen alávalóságért nem börtön járna, hanem akasztófa!...
— Uraim!... Maradjunk a tárgynál! Mitévők legyünk?...
— Én azt gondoltam ... — Halljuk, halljuk!... — No, mit gondolt kegyelmed? ... — Én azt gondoltam, hogy hívjuk meg ide a tíz legnevesebb gazdasszonyt, oszt tanácskozzuk meg velük az ügyet!...
— Helyes!... Nagyon helyes!... Aztán ki legyen a tíz? ...
— Szabó Benőné!... Szabó Jánosnál... — Szabó Laciné, Szabó Lajosné!... — Hát aztán?... — Szabó Antalné!... Szabó Mihályné!
— Szabó Sándorné!... — Szabó Benedeknél... — No még!... — Nincs több! — Helyes!... Menjenek az ifjontibb városatyák és tessékeljék ide mind a nyolcat!...
Csak nem kell szörnyülködni!... Halason mindenki Szabó ... Még az is, aki azt hiszi magáról, hogy nem Szabó .. . Mert nagy huncutok ezek a kunok ...
Gyűlnek az asszonyok, akár a förgeteg... Fiatal, öreg... Kinek tésztás konyákig a karja, ki csirkét koppaszt jöttében...
— Itt vagyunk!... Mi kéne, ha vóna?... — Hajaj, nagy itt a baj, asszonyok —* mondja a biró és elbeszéli az esetet...
Az egyik Szabóné — a másik nevét azért se mondom meg —, a csípőjére csap és azt mondja:
— Csak ennyi az egész?... Egyéb semmi? Hát tudja mit, bíró úr, csinálok annak a németnek gyönge borjú húsából olyan rántott pontyot, hogy még a halála óráján is visszasír utána!...
Hát jön a király... Aki Kontot és társait lefejeztette... Ül az asztalhoz... Húzza a szárból a bicsakot:
— No, hun az a rántott ponty? — és csattogtatja a fogait...
— Ahol van, fölség — mondja Szabóné, oszt elébe teszi a rántott borját...
Az nekiesik, dühösen, mintha rántott magyar lenne, és eszik elkeseredetten...
Eszik és iszik... Iszik és eszik ... Úgy jár a két keze, akár a páternoszter...
— Jaj, az én Istenem áldjon meg titeket, derék halasiak, nem ettem én még ilyen jeles rántott pontyot világéletemben! ... Van-e valami kívánságtok? ...
— Nincs! — Dehogy is nincs — mondja Szabó Dezső, aki egy kicsit most is mámoros volt: az a kívánságunk, hogy adja az Úristen fölségednek olyannyira egészségére ezt az elfogyasztott pontyot, amennyire mi azt szívvel-lélekkel kívánjuk!...
A többiek mosolyogva mondták: — Úgy legyen!... Úgy legyen!...
Mert nagy huncutok ezek a kunok, a szent se tud rajtuk eligazodni...
(Magyarság, 1932. július 12., 2.)
Összeállította:
Végső István