Közel 100 éve is érdekes helynek tűnt Kiskunhalas. Id. Nagy Szeder István kutatásai alapján és a korszak fejlődésének köszönhetően érdekes képet kaphattak a korabeli olvasók, Luca napján. A dr. Thuróczy Dezső polgármester alatt lassú, de biztos fejlődésnek indult város terveiről és gondjairól leplezetlenül írt az újságíró. Érdekes betekintést kapunk a pusztai életbe, a határ kialakulásába, de még a parasztverselők összetéveszthetetlen írásai is előkerültek.

Kiskunhalas falai között

Százhúszezer katasztrális hold irdatlan nagyságú határának közepén ékeskedik a kis színmagyar város, amelyből — mint zsongó kaptárból a dologra vágyó méhek — háromezer tanya rajzott ki a dúsan termő tagok s a mosolygó szőlők mezsgyéire. Pedig a városkának a tanyák népével együtt mindössze huszonnyolcezer lakója van. Mennyi munka, mennyi veríték, mennyi vesződség és gond egy ilyen nagy határ megmunkálása! És ezt a rengeteg munkát még csak fokozza a határt ékesítő ötezer holdnyi szőlő, amelynek megművelése sokkal nehezebb, mint a termőföld megmunkálása.

Valóban tejjel és mézzel folyó Kánaánnak kellene itt lenni s bizony egy tucatnyi évvel ezelőtt a magyar szorgalomnak, a magyar bőségnek, a Nagymagyarországon uralkodó megelégedettségnek hű tükre volt itt minden dúsan termő földdarab, minden kedves tanya és minden mosolygó piros magyar arc.

Ma? Borús szanálási gondok, kínos adófájdalmak, nyomasztó adósság-kínok, sivár jelen siratása s vigasztalan jövő-adta kétségbeejtő letargia.

Amilyen hűséges tükre volt egykor ez a földdarab boldog Nagymagyarországnak, olyan hűségesen tükrözi ma a megcsonkított maradék haza minden kínját és fájdalmát.

No, de ha mélyebben nézünk a sivár tükörbe, a fent csillogó éles képek mögött már biztatóan melegít az új erőgyűjtés reménysége, a jövő biztos ígérete.

Csöndes képű házak némára zárt ablakai mögött meleg családi tűzhelyek, folyton ismétlődő disznótorokon reménykedő eszmecserék, a téli begubózkodásban megnyugtató izomfelfrissülés.

Annyira még maradt itt is a magyarnak, amiből az izmok félelmetesre duzzadnak és amiből a régi erősségre edződnek a lelkek.

Fejlődés — segítség nélkül

Kiskunhalas egyike ama kevés magyar városoknak, amelyek nem vették igénybe a híres dollárkölcsönt. Egyszerűen leszavazták a méregdrága pénzt s bátran vágták ki az öntudatos magyar jelmondatot:

— Majd csak megleszünk a magunk erejéből!

Thuróczy Dezső polgármester vezetése alatt folyik a város csinosításának, fejlesztésének serény munkája. Most nyílott meg az új kórház, amelyet önerejükből létesítettek s erre a minden tekintetben kifogástalan, teljesen modern és tökéletesen felszerelt intézményükre annyival is inkább tekinthetnek nagy büszkeséggel, mert a kórház belső berendezési tárgyait is mind a helybeliek adományozták.

A lakásépítő akció során emeletes tisztviselőlakások, a házhelyrendezéssel kapcsolatban ötszázötvenhat új házhely mutat erős fejlődésre. Új csecsemőotthon, új vágóhíd, az utcáknak gránitkövekkel való burkolása és nyolc új tanyai iskola építkezése oly sokévi tespedés után valóban hirtelen lendülettel fogja még szebbé és értékesebbé tenni ezt az egyébként is rendezett és csinos városkát.

A főtéren ott áll már a kész talapzat, amelyre tavasszal pompás szobor kerül. A műremek is elkészült már Szentgyörgyi István műtermében s a májusi leleplezés után büszkén fogja hirdetni, hogy a világháborúban ennek a városnak hétszáznegyvenhat fia áldozta életét a haza hűséges védelmében s hogy az élők hősi ősöket tisztelő kultusszá méltó utódokat akar nevelni e város falai között.

Valami nincs rendjén

A világháború csodálatos vitézségű hőseit is ez az ősi kultusz nevelte rettenhetetlen vitézekké. Ez a hősi generáció amíg háborúra érett, ott járt el naponta a kardjára támaszkodó, búsuló kuruc vitéz szobra előtt s benne sokszor lelkesült a kuruc ősök vitézi tetteit dicsőítő ünnepségek beszédjein, amig maga is véres bizonyságot tett arról, hogy az ősökhöz méltó utód nevelődött belőle.

1703-ban Rákóczi kurucai itt keveredtek véres tusába a labanccal s az öldöklő harc után hétszázhárom hős kuruc tetemei töltötték meg a tömegsírt, amely fölött két évszázad nemzedékeinek regélt önfeláldozó vitézségről a „Kurucdomb“.

A város egyik hűséges fia, Nagy Szeder István építész, aki Kiskunhalas összes régészeti emlékeit felkutatta már, tizennyolc évvel ezelőtt felásatta a „Kurucdombot“ is és meg is találta az elesett kurucok csontjait. Karddal kettéhasított koponyák, kemény koponyákban talált régimódi hatalmas puskagolyók kétségtelen dokumentumai annak, hogy a „Kurucdomb“ valóban vitézek tömegsírja volt. És ha már felvetődött az az akadékoskodó ötlet, hogy hátha a „Kurucdomb“ csontjai között labanc-maradékok is vannak, ezt a lehetőséget tényleg lehet akceptálni.

Az azonban máig teljesen érthetetlen, a kegyeletet mélyen sértő, a mai generáció hazafias lelkére rombolóan ható eljárás, hogy a hősök csontjai még ma is eltemetetlenül, széthullott ládákban, a gazdasági iskola udvarának nyitott színje alatt hevernek s hogy a szent ereklyékkel iskolás gyermekek játszanak.

Az elmúlt tizennyolc év alatt sokszor akarták már országos ünnepségek keretében az ereklyéket újra elföldelni, de ez az aktus valami kicsinyes ok miatt mindig elmaradt.

Legutóbb Kricsfalusy Ferenc ny. csendőralezredes, a MOVE elnöke indított akciót a kuruc csontok eltemetése érdekében, de a város képviselőtestülete ezt sem engedte meg azzal a megokolással, hogy ez nem a MOVE, hanem a város feladata.

Az ereklyékkel pedig tovább játszanak a gyermekek, akik aligha vállhatnak egykor hősökké arra, gondolva, hogy az ő önfeláldozásuknak valaha szintén ilyen kegyetlen bére lehet. Valami nincsen rendjén ...

Hogyan keletkezik egy mamut-határ?

Törökök pusztítása, határok dúlása idején a Kiskunság védtelen lakossága elmenekült, aki pedig otthon maradt, azt az ellenség az utolsó lélekig lemészárolta. Akkora volt az ellenség dühe, hogy a lakóhelyeket teljesen lerombolta s a földdel egyenlővé tette.

Az ellenség elvonulása után a visszaszállingózó fogyaték nép, akik azelőtt tíz-húsz községben laktak, egy helyre gyülekezett s az elpusztított tucatnyi község helyett csak egy-egy községet épített újra, így támadt új életre Kiskunhalas is s a föld színéről végleg eltűnt Bodoglár, Tajó, Sána, Kőkút, Fehértó, Füzes, Balota, Kalapár, Eperd, Alsókistelek és Rácvánka községek határai mind Kiskunhalas határába olvadtak. így támadt ez a százhúszezer holdas mamuthatár, amely ma az ország községhatárai között nagyságra nézve a negyedik helyen áll. Ennél csak Debrecennek, Hódmezővásárhelynek és Szegednek van nagyobb határa.

Az irdatlan nagyságú területet a kevésszámú lakosság csak úgy tudta értékesíteni, hogy majdnem kizárólag állattenyésztéssel foglalkozott és kimondottan pásztoréletet élt.

Érdekes, hogy ilyen viszonyok között is mindig tanulni vágyott a magyar. 1500-ban például két halasi fiú tanult a krakkói egyetemen, az 1600-as években pedig már annyi tanult fia volt ennek a kisvárosnak, hogy szülőhelyükön el sem tudtak helyezkedni s távol vidékeken voltak kénytelenek hivatalt vállalni.

Az is elhallgathatatlan érdekesség, hogy az itteni pásztorok még száz évvel ezelőtt is ismerték és használták az ősi rovásírást. Kiskunhalas város levéltárában őrzik azt a tizenhat darab faragott pálcikát, melyet 1802-ben éjnek idején dobtak a városháza ablakába s amelyen a pásztorok felgyújtással fenyegették meg a várost, ha a tanács a szertartások korlátozásáról publikált rendeletét vissza nem vonná. A rovásírás megfejtése három havi kemény munkájába került a magisztrátusnak s amikor, szövegét megértették, a sérelmes rendeletet azonnal visszavonták.

Igen nagy úr volt még akkor a kiskunsági pásztor.

Ez a nagy uraság az 1860-ban megejtett tagosításig tartott. Ezen a nagy s az életet tökéletesen átváltoztató eseményen ekként örvendezik Bacsó László halasi gazdálkodó, elsárgult, elfakult régi papirokon:

Hol a múltban a juhnyájat

Dézsmálták a farkasok,

A betyárok csapatait rettegték az utasok.

Mostan munkásembereket látunk minden bokorba.

Szántogatnak, rendelkeznek.

Fákat ültetnek sorba.

Tehetségek szülőföldje

Ez a Bacsó László, aki a fenti verset írta, egyszerű gazdálkodó volt. De hatalmas őstehetség, aki — ha taníttatták volna — ma minden bizonnyal jelentős helyet foglalna el az irodalomtörténetben.

Megmaradt avult írásaiból fényesen csendül fajtájának szorgalmát, istenfélelmét, okosságát, hitét tükröző himnusza.

Ősi tudatlanságában is művésze a versírásnak és végtelen bájjal játszik a tarka magyar szavakkal. A tagosított Halasról így ír:

Vadhatárja halmán

Laktanyákba hágnak,

Pálma, nyárfa ágat

Paraszt balták vágnak.

Paraszt-véreit, akikkel együtt dolgozott napestig, ekként serkenti:

Serénykedel s égbe kezet-lelket emelsz.

Keresztény nevednek e tettel megfélsz.

Kenyered lesz elég s meleg helyen telelsz.

Szerényen megelégedve a mindennapival, azokra sem tud haragudni, akik jobb módban élnek, sőt elismeri a jobb módúak a közül kinőtt vezetőket is, imigyen:

Holott folytonosan sok jó dolgot kóstolsz

Doktorosan fontolt, szokott, okos szót szólsz.

Meglévő verseiben ír mindenről. Figyelme a legaprólékosabbakra is kiterjed. A vidék öltözködéséről igy ír:

Bőröltönyöd tömör

Bőrből szövött köntös.

Fajtáját, amelynek egyszerű, érzőszívű fia, igy jellemzi:

Hiv szív! így hízz, igy higyj!

Hinni itt igy illik!

Így ír, igy irt, igy vi,

Mint víni illik!

Vajon hány ilyen ősmagyar tehetség marad parlagon, s vész el az irdatlan határok között? (Magyarság, 1925. december 13, 6.)

Dezső Ernő

Összeállította: Végső István