Mit írtak Kiskunhalas egyik közismert utcájáról 130 éve? Szász Károly (1829-1905) püspök, író, költő, műfordító a nyarait második felesége, Bibó Antónia szülővárosában, Kiskunhalason töltötte az 1860-as évektől. A mai Szász Károly utcában ismert a házhely, ahol laktak. Emléktábla is jelöli a helyet a Szász Károly utca 33. sz alatt. A műfordításokkal nyaranta tudott foglalkozni. Molière vígjátékait, Shakespeare minden munkáit, Verne Gyula regényeit Byron, Hugo Viktor, Béranger írásait, de valószínűleg Dante Alighieri Isteni színjátékát is itt tette át magyar nyelvre. Egyik fia, Károly (1865-1950) is itt volt ilyenkor. Őbelőle irodalomtörténész, költő és politikus lett. Tisza-párti országgyűlési képviselő, majd 1917–1918-ban a képviselőház elnöke volt. 1918-ban ő hirdette ki az első magyar köztársaságot. Ő írt egy verset az utca környékéről 130 éve, ami akkor a Nagy-tó partjához közel feküdt, és még Mélykúti utcának hívtak.
ifj. Szász Károly
A HALASIKERTBEN.
A mi kicsi kertünk nem erdős bérez alján,
Homoksíkon fekszik, nádas tónak partján,
S nékünk mégis kedves.
Nincs ott leterítve pompás virágszőnyeg,
Benne égre törő szál fenyők nem nőnek,
De azért szép, rendes.
Füzek koszorúzzák zölddel a kert alját,
Bánatos fejüket a földig lehajtják,
Mint megannyi árva. Igy borulnak le a gyászoló gyerekek, —
Amig szemeikből könnyük némán pereg
Anyjuknak sírjára.
Pár lépéssel odább kicsi fehér ház áll;
Ha egy fáradt gólya néha-néha rászáll,
Senki sem zavarja.
Békessége van itt minden jövevénynek,
Lám a kis fecskék is mily boldogan élnek
Ott az ereszaljba.
Vadszőllő kúszik föl a háznak falára,
Ugy látszik, hogy magát az is jól találja:
Gyarapodik szépen,
S szívós venyigéje, az ő erős karja,
Már az egész házat átölelve tartja.
Egy kép nyáron, télen.
A kertnek közepén, — épen a szivében, —
Egyszeri virágágy húzódik szerényen,
Illatot lehelve. A fehér viola a virágos ágyba,
Olyan, mint egy kedves, nyíltszívű leányka
Ártatlan szerelme.
Ott egy kis juharfa bólingat fejével,
Mintha beszélne a magas jegenyével, —
Koldus a királylyal. —
De bizony ez amazt nem méltatja szóra,
Büszke, kevély fejét nagyon fennen hordja,
S lehajolni átall.
Két nagy, mohos szilfa tűnik amott szembe,
Sokat átéltek már, meg vannak vénhedve,
Águk itt-ott korhadt.
Nem messze tőlük egy nagyra nőtt sofóra*,
Lombrejteke mélyén édes pásztoróra
Zavartalan folyhat.
Arrább gyümölcsfáknak kis csapatja látszik,
Piruló gyümölcscsel hamis szellő játszik, —
Mint legény a lánynyal, —
Addig játszik, a mig ez elkábul szegény,
Földre hull, — s szél úrfi, ez a csalfa legény,
Szépen tovább szárnyal.
... Ereszkedik lassan az alkony a földre,—
Feleségem és én járkálunk karöltve,
Szótlanúl mindketten.
Hallatszik a nádas csöndes zizegése,
S közbe egy vadkacsa sebes szárnyverése,
A mint tova rebben.
Fölbúg az estharang , messzire elhangzó
Lágyan csengő szava egy szelid parancsszó:
(Csend, rend, —itt az alkony!»
Mint korán feküdni küldött gyermek képe,
Épen olyan most a nap : haragban égve
Megy le az égajtón.
Hallszik a távolból kurjongató ének,
Jönnek hazafelé munkából a népek,
Leány, asszony, férfi.
Egy-egy sivalkodás vegyül a zsivajba,
Évődik egymással a csintalanabbja, —
Legény, lány azt érti.
. .. Járkálunk szótlanul, egymáshoz hajolva ;
Megcsillan előttünk az útnak homokja,
A mint a hold felső.
Sötétlő, hatalmas boltjára az égnek,
Kitűzve zászlaja a közelgő éjnek :
Szürke, komor felhő.
Megállunk, — és a nagy sötétségbe nézve,
Szorosan egymáshoz simulva, kéz kézbe,
Némán elmerengünk.
Mint játékit ágyán őrző alvó gyerek,
Keblén virágival édesen szendereg
A mi kicsi kertünk...
(Vasárnapi Újság, 1893. 28. sz.)
* japánakác
Összeállította: Végső István
