Az utolsó vele készült interjú kivonatával emlékezünk a "nagyon nehéz ember", Szilády Áron (1837-1922) református lelkészre, nyelvészre, MTA-tagra, országgyűlési képviselőre. 1922. március 20-én hunyt el, aggkórban. Halálát Ván Benjámin lelkész jelentette be a hatóságoknak. Temetése nagy részvét mellett 1922. március 22-én zajlott le a régi református temetőben, a családi sírhelynél. Ravasz László püspök mondta a gyászbeszédet, amiben keleti misztikusokhoz méltóan: hol sashoz, hol oroszlánhoz, hol kerubhoz hasonlította az elhunytat. Vásárhelyi Pál soltvadkerti lelkész mondott érte imát. Az Akadémia részéről Császár Elemér; a Kisfaludy és Irodalmi Társaságtól Szász Károly író, püspök; az egyházközösség részéről Thuróczy Dezső helyettes polgármester mondott búcsúbeszédeket. A Kolozsvári Egyetemről pedig - a később Szegeden József Attilával konfliktusba került - Horger Antal egyetemi tanár érkezett elbúcsúzni tőle.
"Szilády Áronnál.
Az ősz pap nyilatkozata múltjáról és más érdekes dolgokról
A nagy embereket, a kiváló tudósokat megbecsüli minden nép. Bizonyos felsőbbséges helyzetet foglalnak el tisztelettel, szeretettől környezve. Halasnak is van egy ilyen nagysága : Szilády Áron. Tudós, a régiek közül, kik emberfeletti magasságban viszonyulnak a mostaniakhoz.
Szilády Áron betegen fekszik a ref. parókián lévő lakásán. Az „Uj Nemzedék“ munkatársa felkereste Szilády Áront, hogy a nagy tudós élettörténetéről, munkaköréről, múltjáról, jelenéről hallhasson.
Az érdekes beszélgetést tagjából itt adjuk :
— Az apám pap volt — kezdi. Ságvárott születtem 1837-ben. Ott jártam a falusi iskolába s a rektor, Mátis János, egy áldott jó ember körül sündörödtem mindig, s már hétéves koromban régen tudtam írni, olvasni. Ott adták kezembe Bocsor latin nyelvtanát, melynek, sosem felejtek el, ez volt az első mondata: „Patria est cara“, a haza drága ... Mire Halasra kerültem iskolába, már tudtam, amit a deklinisták és a konjugisták tanultak. Akkor Halas - itt volt az apám pap — nagy falu volt. A csikós bejött ünnepnaponként és megmondta a gazdának, milyen világtájnak megy, aztán elment a jószággal egy hétre.
— Hét esztendeig voltam diák Halason. Itt éltem meg a negyvennyolcas időket, és hallottam, hogy az emberek beszéltek Kossuthról, Petőfiről, láttam Klapka hadseregét, mikor Szenttamás alá vonult s átment a városon Micsoda háború volt az, fiam ! A papoknak dehogy kellett a körmüket elkoptatni mentőlevelekkel, ha harminc újonc kellett, kétszáz verbungos jelentkezett.
— Az apám halála után megválasztottak Halason papnak. Hatvan esztendeje vagyok a város papja s nyolcvannégyeres koromban megtették velem, hogy káplán nélkül hagytak három hónapig. Öregen, betegen káplán nélkül kellett papolni, temetni.
Voltam Halas képviselője Tisza oldalán. Én a Tisza-családnak nagy tisztelője voltam, negyvennyolc után az apámnak menedéket adtak Geszten.
Majd elbeszélget Gyulairól, Szász Károlyról, Salamon Ferenczről, Szilágyi Sándorról, a négy nagyszerű erdélyiről.
Most már elő merek hozakodni vele, begy az Akadémia nagyban készülődik, hogy megüli hatvanéves tagságának jubileumát.
— Nem kell nekem jubileum, öcsém — mondta.
Nyugatmagyarországról igy beszélt:
— Nagyon okos dolog volt, hogy valamit csináltak — mondja. Eszembe jut egy Csiky Gergely történet. A Janszky féle tüntetések tartották akkor izgalomba Pestet s a nagy drámaíró beszorult egy ilyen tüntetés alkalmával egy Kerepesi úti boltba a katonák elől. Épp akkor állított be egy halasi huszár is, mikor Csiky nagyban panaszkodott, hogy minek ez a nagy tüntetési cécó.
— Nem ér a harag, uram semmit erő nélkül, vetette oda a huszár. Később Csiky sokszor emlegette ezt nekem.
Mit szól a mai politikához ? — kérdeztem tőle várakozó arccal. Elgondolkodik.
— Civakodás, marakodás, kapzsiság a mai Magyarország — feleli. Néhány haszontalan ember mindig akad, azokkal nem keli törődni. De most már, ahogy megágyaztunk, csak feküdjünk.
Aztán a pap mélységes leborulása Isten előtt csendül ki szavaiból:
— Acsarkodik ránk az egész világ. Ki akarnak irtani bennünket. Isten csudája lesz, ha megmaradunk. Az ő kezében a sorsunk."
(Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1921. október 12., 2.)
Végső István
