Mindig is foglalkoztatja, foglalkoztatta az embert, hogy a városáról, a közösségéről mit írtak régen. Fontos számunkra, hogy milyen képe születik egy kívülállónak arról a szülőföldről, ahol él, tevékenykedik. Nagymihály Sándor a korszak történelem népszerűsítő írója, újságírója és forgatókönyvírója volt. Számos könyv és film fűződött a nevéhez. Ő írt 1936-ban röviden városunk történetéről, aminek aktualitása az volt, hogy akkor még a legkorábbi, Halast említő oklevél dátuma 1436 volt. (Azóta már egy 1347-es oklevelet tartunk számon, mint ami legrégebben utal Halasra.) Érdekesen és a kor tudásának megfelelően foglalta össze településünk, olykor nagyon szomorú, keserves történetét a Pesti Hírlapban. Néhány komoly és megmagyarázhatatlan hibát ugyan vétett, mint például, amikor IV. Béla király összekeverte Ulászló királlyal. Nem feltétlenül "érezte meg", hogy ki a kun és ki a kiskun, és néhol az évszámokkal is meggyűlt a baja. Az idősíkok között is van némi csúszkálása, ám többségében helyes adatokat használt.
"Kiskunhalas félezredéve
A kun város ünnepel: 500 esztendeje kapott városi kiváltságokat. Pestis, tűz és német háromszor csinált temetőt a városból, török, tatár, labanc és kuruc dúlta, rabolta Kiskunhalast, de a kunok mindig visszatértek, talpra álltak, városi építettek az ősi település helyén.
Ötszáz év véres története
Az álomszép halasi csipke városa ötszázéves. Kiskunhalas a Duna-Tisza közének szívében most ünnepli várossá Válásának ötszázadik évfordulóját. Csodálatos számjegyű ez az évforduló és elég egy röpke bepillantás vérrel írt történetébe, hogy máris gondolkozóba essék az érdeklődő olvasó. Mert Kiskunhalas letagadhatatlanul a sors szerencsés szeszélyével maradt csak fenn napjainkig és csupán a véletleneken és kuntörzsökű őslakóinak élni akarásán múlott, hogy nem tűnt el nyomtalanul, rommá, emlékké válva az Alföld őstengeri eredetű homokjában. A halasi kunfajta dacolt a fergeteges időkkel. Pusztította a tatár, öldöste a török, nyomorgatták a labancok, sarcolták Rákóczi kurucai, tizedelte a pestis, csak temetett és sohasem keresztelt a kolerás időkben, rajtuk ütött a rácság, a császári hadakkal Európa szerte halasi kunlegény harcolt és mégis élt, fennmaradt és megőrizte kiváltságos jogú városi helyzetét. Imádkozott és dolgozott. Orkánozhattak a háborúk, jajkeservek és pusztulás mindenütt, a szülő elvesztette a gyermekét, ha menekült, futott: nyomában a halál, portája helyén üszök, de mégis visszatért pusztult otthona helyére.
Sárból vert kunyhót, dolgozott, pedig soha nem tudhatta, hogy a bizonytalan holnappal rá-süt-e az Isten áldó napja. És fogytak, pusztultak. Az ős kun már beleházasodott a magyarba, asszonyt kapott Rácországból, keveredett, de mindvégig megőrizte ősi fajtájának jellemvonásait és csak nyelvében, szívében vált magyarrá. De abban azután ott áll, ott büszkélkedik a legeslegelső sorban. »Kunfajta, de magyar«, — mondják a Kunságban és ha egyszer a jószerencse valakit ilyen kunsági magyarral összehoz, vagy belenézhet hétköznapi verejtékes életébe, megérti, tudja: nem égbéli csoda történt, hogy Kiskunhalas él, lélegzik, város, alföldi nagyváros és már nem is csodálkozik azon, hogy nem veszett ott az Alföld vérzivataraiban a hadak igazi országútján...
De menjünk, induljunk és nézzünk csak bele Kiskunhalas örökké felhős történelmébe.
Honfoglalás
A honfoglalás ködös idejében szlávok lakták. Földbe ásott világ, Szvatoplukra esküdnek, halas, vadas, erdős, kiöntéses bőség az Alföld. De 1000 körül megmozdul a világ, magyarok jönnek. A szlávok meghódolnak, élhetnek bántatlanul. Kevéske emléküket itt is, ott is kivetette a föld, temetkezési szokásaik szlávosak, azok a kőedényeik és letelepülésük titka nyitott könyvismert...
Így barangolt el fölöttük a tatárjárás rettenetességével terhelve kétszáz esztendő.
Kun városalapítás
Ulászló behozta a kunokat. 1239! Különös alakú szekerek végtelen sora az utakon, jönnek Ulászló kedvencei, a kunok. Halas a főtelepedési helyük, a kiváltságlevelet, máris megkapták, szabad. hely, kuntelepítésre, Szerdahelyi Imre fia: György a kapitányuk és a mellérendelt tizenkét tanácsossal máris törvényt ültek.
A község kapuján senki sem jöhetett be, ajándékba kapott földjük végtelenbe nyúló, gazdagodnak, szaporodnak és 1430-ban megkapták a város jelleget... Szabad város, kunváros és Szerdahelyi a kapitányuk!... Boldog termőévek következtek, de 1457 nyarán a Balkán titokzatossága felől egy vándorkereskedő szolgáival belopta közéjük a pestist. Halál és halál a pestis útján. Családok pusztulnak, ritkul az uccák népe, a halál kuvikol az ereszek alatt és alig néhány nap alatt temetői csönd az egykoron virágzó kunvárosban. A módosabb lakosság elmenekült és gondolni sem mert arra, hogy visszatérjen a pusztulás városába. Ezért Mátyás király a város főkapitányának kérésére megengedte, hogy a szomszédos községekből lakosságot toborozzanak. Mátyás szintén kedvelte a munkabíró, harcos kunokat és a város birtokát a Hunyadiaknak adta. Így adománylevél beszél arról, hogy 1490-ben Halas Corvin Jánosé és a város zászlajának címerében ott komorkodik a fekete holló.
A fekete sereg pusztulása
Mátyás halála után szomorú napok borultak a városra. A híres fekete sereg »önállósította« magát, rabolt, pusztított. Főfészke Halas. II. Ulászló 1492-ben Kinizsit bízta meg a fekete sereg szétugratásával. Kinizsinek csak szedett-vedett zsoldos sereg áll zászlaja alatt. Nyílt harc helyett cselhez folyamodott. A halasi kunok között a mozgolódó török ellen keresztes hadjáratot hirdetett. A lakosság fegyverbe állott. Kinizsi a felfegyverkezett kunokkal a fekete sereg ellen fordult és a vezérnélküli sereget Halas határában szétverte. Háromezer halott domborult halommá. (»Fekete halom«, mondja ma is a nép.) Nem sokáig örülhettek a felhőtlen békének. A török már ott nyüzsgött a kapuk alatt, de csodálatosképpen a menetelő hadioszlopok közvetlenül a város határában letértek a Duna felé kanyargó utakra és így a város, bár átmeneti időre: megszabadult a töröktől.
Török és német tűz között
A török az úr a határban, az szedi az adót a megyében, birtokolja az országot és övé a hatalom. Halas is meghódolt. Mi mást tehetett volna? Élte a »hódoltak« bizonytalan holnapú életét. 1566-ban a Szigetvár ostromára készülődő török megrohamozta a várost és kirabolta. Pedig akkor már magántulajdonban sínylődött. 1561-ben a Paksy-család kapott adománylevelet Halasra, de később kitűnt, hogy az adománylevél jól sikerült hamisítvány. A török nem törődött a város magántulajdon jellegével. Annál jobban sarcolta...
Budavár visszavétele után a győző császári hadak ülték meg a várost. Feljegyzések találhatók arról is, hogy báró Schwertz császári ezredes 300 aranyforint büntetést rótt a városra, mert két vasashuszárja szőrén-szálán eltűnt az egyik halasi csárdában.
Pest vármegye szerette volna bekebelezni a várost, már adót is kivetett a lakosságra, de a kunok akkori főkapitánya még ellenállt. A lakosság titokban fegyverkezett, élethalálharcot hirdettek az idegen uralkodási vágy ellen, de 1599 nyarán vetést perzselő szárazság idején fellobogott a vörös kakas. Alkonyi széllel jött a tűz és mire a szél elült, már csak üszök és pernye a város helyén. Halas eltűnt á föld színéről. Az akkori népszámlálás adatai szerint az összlakossága csak háromszázöt lélekre: rúgott és így a résen álló Pest vármegye könnyen győzedelmeskedett. A nagyhatalmú budai kamara már ki is mondotta, hogy Halas kiváltsága megszűnt és csekély lélekszáma miatt alkalmatlan az önállóságra, köteles közmunkát vállalni és dézsmát fizetni.
A Német Lovagrend várost vásárol
A paradicsomi bőségű kis magyar világra a császáriak egyik német vezére is szemet vetett. Maga akarta megvenni a várost. A bécsi udvar nemet mondott. De ugyanekkor Bécsben potom áron, négyszázezer forintért a német lovagrend tulajdonába játszották át a várost. A Német Lovagrend nem sokáig örülhetett sikerének- Jött már, a küszöbön lángolt II. Rákóczi Ferenc felkelése, a Duna-Tisza közén a kuruc az úr és így a német lovagrend földesúri jogait nem gyakorolhatta- A császári hadak Halasnál csaptak össze a felkelőkkel. Az ütközet a kurucok vereségével végződött. A csata után kétszázharminckilenc kuruc vitéz holttestét számolták össze és sirhalmuk, a «kurucdomb«, még ma is hirdeti az ütközet véres emlékét. A császári hadak hetvenezer tallér büntetést szabtak ki a városra, de a hadiszerencse változásával a kurucok kerültek felül és Halas megszabadult a büntetéstől. De ugyanakkor hordák is betörtek a városba, majd a bosszúálló császáriak úgy lerombolták a tűzvész után épülő új várost, hogy kő-kövön nem maradt...
De a meg-megismétlődő csapások sem törték meg a lakosság életerejét. 1708-ban a császáriak Pozsonyba hívták a város főkapitányát, ugyanekkor Rákóczi pedig a tállyai országgyűlésre. A halasiak mind a két helyre elmentek. Eleset tettek a császárnak is, de Rákóczit sem hagyták cserben. Katonát azonban csak a kurucoknak adtak.
A város ellenáll
Majd ismét pestisről olvasunk. A szatmári béke után még egyszer és utoljára rabolt a török. Később Savoyai Eugen oltalom-levelet adott a városnak, de azzal mit sem törődtek a magyargyűlölő császári hadak... 1721-ben, ahogy az idők lecsillapodtak, ismét jelentkezett a német lovagrend, újból birtokába akarta venni a várost, de olyan ellenállásra talált, hogy lemondott jogairól és pénzét teljes egészében vissza-kapta. Vakhitű élni akarás, ez jellemzi a halasi kunokat, mert minden csapást kihevertek.
Mária Teréziától 1936-ig
Mária Terézia uralkodása alatt már annyira összeszedte magát, hogy önként huszonnyolc lovast és huszonegy gyalogost küldött, a királyné segítségére, mire Mária Terézia a város kiváltságait visszaállította. »Háláért hálával fizess« — ez is kun közmondás. Halas később a hétéves háború seregeinek ötvenegy legényt adott.
Érdekes kultúrtörténeti adatok:
1751-ben a református templomon toronyóra mutatja az idő haladását. A következő évben mar iskola és tanítói lak épült, majd 1769-ben letelepedhetett az első római katolikus vallású is... A halasi kunokat ott találjuk Európa harcterein. Mindenhol véreznek, de azért a város sohasem remélt fejlődésnek indult. Az 1804-iki népszámlálás adatai szerint Halas lakossága már nyolcezerháromszáz-kilencvenegy lélek és ez a tekintélyes lélekszám évről-évre szaporodott. 1872-ben rendezett tanácsú jelleget nyert a város. A világháborúból Halas rekord véráldozattal vette ki a részét, mert mindig és mindig erején felül sietett a haza védelmére. Pusztult, pusztult, már-már elveszett, de a földönfutóvá vált kun ismét hazaszomorkodott elárvult tűzhelyéhez és máris nekifeküdt a romok eltakarításához. Építkezett, szaporodott, már ismét szabad, ismét független. már virágzó város, köz-gazdasági gócpontja a Duna-Tisza közének és most, futó napjainkban jubilál.
A régi kunok leszármazottjai ötszázéves évfordulóját ünneplik városukat, de velük örvendezik és velük büszkélkedik az ország is."
Nagymihály Sándor
(Pesti Napló, 1936. szeptember 4., 11.)
Összeállította: Végső István
