Talán az egyik legszebb szobrunk, mégis nagyon kevesen tudják, hogy miért is állították annak idején. A röviden: Hősök szobra, Szentgyörgyi István szobrászművész és Hikisch Rezső építész alkotása. Az első világháború hősi halottainak emlékműve a református templom mellett, a Hősök terén található.
A „nagy háborúban” elesett katonák számára felállított nagyobb szobrok avatásán, az 1920-as évektől szinte mindig ugyanazon rendezvény-procedúra alapján kellett eljárni. Az államfő, a helyi parlamenti képviselő és a település első embere tisztelte meg az átadásokat. Így 1926. június. 13-án, Kiskunhalason Horthy Miklós kormányzó is jelen volt. Az emlékművet Thuróczy Dezső polgármester adta át, az avató beszédet báró Prónay György államtitkár, nemzetgyűlési képviselő mondta el: "Összejöttök a mai napon, hogy lerójjuk kegyeletünket ezen gyászünnepély keretében azon nemes és önfeláldozó férfiakkal szemben, akik, mint Kiskunhalas város szülöttjei a világháború alatt feláldozták legnagyobb kincsüket, életüket a Hazáért. Kiskunhalas városa legelemibb kötelességét teljesítette akkor, amidőn elhatározta, hogy hősi halottainak emlékére maradandó emlékművet állít fel." A kormányzó nem mondott beszédet, de e szavak kíséretében helyezte el koszorúját: "Hirdesse ez a szobor itt az Alföld szivében minden időkön át a magyar vitézséget és hazaszeretet, regéljen az utódoknak az elődök nagyságáról és követendő példájáról."
A mészkő szoborcsoporton 759, az első világháborúban elhunyt katona neve található. A második világháborús emlékművel ellentétben itt a polgári áldozatok (járványok, erőszakos halál stb.) nincsenek felsorolva. A legtöbb első világháborús szobortól eltérően itt nem a hős katona, hanem a hadiárvák és hadiözvegyek kerültek közéépontba, mint a világégés áldozatai.
Már a kortársak is figyelmeztették az alkotókat és a város közönségét, hogy számos hiba található az emlékművön. Elírások találhatóak rajta, illetve nem minden hősi halált halt katona került fel a kőfelületekre. Természetesen már abban az időben is voltak olyanok, akik tartózkodtak a nyilvánosságtól, ezért nem jelentkeztek a felhívásra, ahol összeírták a halottak neveit. Voltak, akik későn értesültek, és persze olyanok is, akiknek rosszul vették fel az adatait. Megjegyzésként: szinte minden (halasi) emlékművünk kapcsán elmondhatóak ezek az anomáliák.
Ennek ellenére 1926-tól kezdve a világháborús megemlékezések itt zajlottak. Számos fontos, rangos városi ember mondott itt beszédet. 1938-tól, a Kiskunhalasról a frontokra (országgyarapítás, második világháború) vonuló, helyben állomásozó katonai egységeket is itt búcsúztatták, illetve itt fogadták őket, amikor visszatértek. Kerékpárosok, gyalogosok, tüzérek és harckocsizók mondtak itt Istenhozzádot a háborúért egyre kevésbé lelkesedő lakosságnak. Hamarosan néhány honvéd neve is felkerült az egyik obeliszkre, mint hősi halott. 1956-ban is állandó helyszíne volt a szobor a forradalmi eseményeknek, gyűléseknek.
Egy vesztes háború, rengeteg halasi halottjára emlékezhetünk itt. Tanulnia kell(ene) az utókornak, hogy a (nagy)politikának a tárgyalóasztalok, és nem a lövészárkok mellett kell eldönteni a világ kulcskérdéseit. A kétségbeesett reménytelenségé is ez az alkotás, amit hűen kifejez a felirata: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”. Így az sem véletlen, hogy az egyik helytörténeti gyűjtéssel foglalkozó ismerősöm így fogalmazta meg a szoborral kapcsolatos érzéseit: „Az első világháborúban elesett halasi katonák emlékére emelt szoborcsoport kellő kifejezése a régi, letűnt korok szellemiségének, de sajnálatos módon ez esetben is negatív eseményről beszélhetünk.”
Végső István
