2014-ben Kohout Zoltánnal beszélgettünk a régi kiskunhalasi életmódról, "hálószoba" titkokról. Ezt idézem fel a következő cikkben:
Ezek a mai fiatalok…! – csóválják a fejüket a vaskalaposabb szülők-nagyszülők, ha a ma ifjainak párkapcsolati szokásaival találkoznak. Pedig egykor még a mai diszkók ősét, a fonókat is be kellett tiltani a mind bujább korabeli randevúk miatt. No és hát, ugye, a szégyenkövet sem éppen az illedelmes szerelmeslevelek lepréselésére találták ki a prűdebb városi méltóságok. Az évek-évszázadok során lassan változott az ismerkedési és párkapcsolati szokásrend, de egyvalamit még a szocialista rendszer sem tudott feltépni: a képmutatás álarcait. Pikáns helytörtént következik.
Kapatos csibevadászat a fonóban
Hogy ne menjünk vissza egész’ a görögökig, pajzán időutazásunkat a fonók világánál kezdjük. Ezek voltak azok a nyilvános helyek – a 19. században –, ahol a fiatalok ismerkedni és leánynézőbe járhattak. Míg a fiatal hölgyek szőttek, fontak, varrtak, addig a legények félfenékkel ültek a lócán, és verseket, dalokat, néha ártatlan incselkedéseket súgtak a fülükbe…
Ez persze a jámbor verzió. A fonókban mint zug-randihelyeken idővel kezdtek elszabadulni a szenvedélyek. Egyrészt a legények rákaptak a bátorító (rövid-)italokra, de a lányokat se kellett félteni: ők mézes borral édesítették meg e románcos órákat. Végül szabályos városi rendeletben kellett e hétvégi szerelmi szegleteket korlátozni. Először az este 10 órás nyitva tartás betartása miatt. Aztán amiatt, hogy a kapatos legények mind többször rántottak bicskát, főleg, ha egy-egy szép csibére több ragadozó is vadászni próbált… Amikor aztán már konkrétan a szüzek böcsülete forgott kockán, akkor úgy, ahogy volt, az egész intézményt beszüntették – idézi fel Végső István helytörténész.
Néha addig jártak a kútra…
No, de valahol továbbra is el kellett járni a párosodás társadalmilag bevett előtáncait – ezek a családi és közösségi rendezvényekben találtak porondot. Disznótorokon és névnapokon, mások lakodalmán és születésnapokon, keresztelőn, templomba, bálakra vagy vásárba járáskor, meg esetleg a vízért kútra járáskor találkozhattak a szemek és a vonzalmak, amelyeket aztán táncolással, levélváltással, üzengetéssel lehetett szorosabbra fűzni. Akkoriban ennél többről – csókról, intim simulásokról, netán egyesülésről – hivatalosan nem álmodhattak fiatalok. Hiába főtt a szívük a szerelem (vagy csak a serdülőkor mirigyeinek) forróságában, hivatalosan nem volt szabad érintkezni.
Az óvatosság persze nemcsak a szülőknek volt fontos, hanem a „gyerekeknek” is – legfőképpen nyilván a lányoknak. Ha „kovász került a cipóba”, ha „bekapták a legyet”, ha „utolérte őket a méhkirálynők sorsa”, ha „úgy maradtak” vagy „megestek” – azaz, ha házasság vagy jegyesség előtt gyermek fogant a méhükben, akkor általában számkivetettekké váltak.
Kasztok és kötelező táncok
Ezek a közösségi rendezvények egyben a társadalmi hovatartozás továbbörökítésben is szerepet játszottak. Így a leendő férj- vagy feleség kihalászásában is. A különféle kasztok más-más helyeken buliztak. Az Úri Kaszinóba nem jártak parasztemberek, de urak leszármazottai sem fordultak meg gyakran a 48-as körben vagy az iparosok legényegyleteiben.
Nemcsak a társadalmi tagozódás, hanem – átvitt értelemben – a táncrend is szigorú volt a 19. században. Ha egy lányt felkért egy fiút, nem volt sok kecmec: menni kellett vele, akkor is, ha az nem volt vonzó. A legények ugyanis szolidárisak voltak egymással: ha egy lány nem állt kötélnek, éles nyelvvel vették a szájukra, és rossz hírét keltették gőgjének, makacsságának.
A 19. század végének mind szabadelvűbb közhangulatában viszont újra lehetett szabadon, közvetítők és különösebb körök nélkül közelíteni a lányokhoz, nőkhöz – persze anélkül, hogy a szigorú etikettet áthágták volna. Korabeli források szerint megvolt a rendje és éles határa annak, hol és hogyan szabad megérinteni egy nőt, s e határok még mindig nem voltak sokkal tágabbak a 17-18. századi, barokkos, rokokós normáktól.
Lopott csókok a nagymama hintaszékénél
Mindezen helyi népi és polgári tradíciókról viszonylag sokat tud a helytörténet. Végső elsősorban id. Nagy Szeder István, Nagy Czirok László, dr. Papp László és Szőnyiné Vas Lívia gyűjtéseit, munkáit tartja olyan forrásoknak (Kiskunhalasi krónika, Kiskunhalas népi jogélete, Az emberi élet fordulói Kiskunhalason 1890-1940 között stb.), amelyekből megismerhető e sajátos szabálykörnyezet.
Így az is követhető, ahogyan idővel egyre inkább a „gyerekek” vehették kezükbe saját jövőjük alakítását. Míg korábban a szülők rendelkeztek arról, kit fog „szeretni” amilányunk-amifiunk, addig az 1900-as évektől, ha lassan is, de mind határozottabban lazult ez a legkevésbé sem szívbarát megoldás.
A menetrend viszont sokáig tartotta magát, a következőképpen: kikérés – jegyesség – esküvő. A jegyesség idején már szabadabb volt a szerelmesek együttléte, de azért folyamatosan szemmel tartották vagy tartatták őket. Vagy a nagymama próbálta kihallgatni a gyengéden suttogott malacságokat, miközben varrogatást mímelt, vagy a fiatalok barátainak kíséretében mehettek csak sétálni a leendő házasok.
Gyerekjósló mítoszok és halálos históriák
Van itt aztán néhány igen érdekes babona és legenda. Volt például egy titokzatos módszer a nem kívánt terhesség elhajtására: különféle fűszernövények (mustár, kamilla stb.) magjainak őrleményéből készült borogatást kellett bizonyos testfelületekre tenni. Hogy ez bevált-e, maradjunk abban: mai szemmel nem tűnik túl hitelesnek, de az biztos, hogy kíméletesebb „megoldásnak” tűnt, mint a házilag végzett abortuszok. Közismert, hogy 60-80 éve úgyszólván nem létezett hivatalos, orvosi terhesség-megszakítás, így ha egy családban muszáj volt mégis elvenni a gyereket, az csak nagyon veszélyes – Végső szerint nemegyszer halálos következményekkel járó – hentesmunka árán volt lehetséges…
Vannak azonban szerencsére meghatóbb babonák is, amelyek máig tartják magukat – hisz végül is megfigyelésen alapulnak. Ilyen a kismamák hasformájának alakulása. Azt tartják, ha fiút vár a mama, akkor hegyes, ha lányt, akkor laposabb az áldáshordozó testrész.
Arról viszont megint nincsenek hitelt érdemlő adatok, hogy milyen trükkökkel éltek azok a lányok, akik már nem szűzen néztek elébe a nászéjszakának…
Továbbá nem sikerült tisztázni, hogy igaz-e az a mendemonda, miszerint a tavasszal fogant szerelmeket nem engedték az oltár előtt szentesíteni – csak azután, hogy az idő bizonyította a zsongás tartósságát.
Mit hoz majd a nászéjszaka…?!
Mindenesetre a legtöbb előzetes aggály az esküvő után lehámlott a kapcsolatról. Mivel Magyarország a reformáció előtt sem tartozott a legbigottabb vallásos államok közé, nem volt hagyomány szigorúan megszabni – talán a nagyobb böjti napok kivételével - azon naptári dátumok listáját, amelyeken megengedett a nemi együttlét. Ugyanakkor semmiféle „szexuális felvilágosítás”, „eligazítás” nem készítette fel a fiatalokat a szeretkezés technikájának, szépségének részleteire. Igaz – teszi hozzá Végső –, mivel 70-100 éve még a városban élő fiatalok is közelebb voltak a természethez. Az állattartás miatt eleve voltak alapvető fogalmaik a nemzésről és az utódszületésről- szóval a „gólya hozza”- verziókat már akkor is csak a kistesók vették be.
Más kérdés, hogy a lezserebb, megengedőbb felfogású családokban szülők, nagyszülők közölhettek intim részleteket a fiatalasszonyok felkészítése gyanánt arról, mi várja őket a nászéjszakán, illetve megoszthatták tapasztalataikat pro és kontra.
Csábító bácsik és a szerelemtárgyak
Ugyanakkor a házasság sokáig nemcsak erkölcsi, hanem jogi értelemben is erélyesen védett intézmény volt. Olyannyira, hogy az 1600-1700-as években az sem volt ritka, hogy még a férfiakat is pellengérre, sőt, akár bíró elé állíthatták, ha (nagyon) csalta az asszonyt. Igazságtalan persze, de hát akkor is úgy volt, hogy a szigor elsősorban mégiscsak a nőkre vonatkozott: nagyobb bűnnek minősült, ha a feleség csábult el.
Ezért aztán Végső szerint a vadházasságok (mai szóval: a nem legalizált együttélések, élettársi kapcsolatok) inkább a peremkerületekben és a tanyavilágban fordultak elő, ahová a közfigyelem erkölcsi és a törvény hivatalos fegyelmező ereje nem annyira ért el.
Akit mégis rajtacsíptek, az könnyedén a szégyenkövön találta magát. A ma a református templom dél-keleti sarkánál kőtáblás ismertető alatt megtekinthető büntetőpadra nem a súlyos-köztörvényes, hanem az erkölcsi-jogi vétséget elkövetőket ültették – rosszabb esetben állították – ki napokig (lásd erről bővebben jegyzetünket!).
E pikáns fejezet leggyakoribb áldozatai az alsóbb kasztok leányai, (fiatal)asszonyai voltak. A cselédeket, szegényebb diáklányokat előszeretettel tekintették afféle szex- vagy szerelemtárgynak, és akár a konyhában, akár a közkutaknál – mint arról írás tanúskodik – még tanáremberek is el-elcsábítgatták őket.
A kommunista szex és a vadhajtások
Ahogy a házastársi szeretkezés módozataiban és mennyiségében, úgy természetesen a gyerekvállalásban nem voltak korlátok – Végső István úgy fogalmaz: a gyerekeket vállalni akkoriban teljesen magától értetődő része volt az életnek. Sem a – mai kifejezéssel – családtervezés, sem a védekezés nem volt gyakorlat.
(multkor.hu)
A bigott vallásosságból és a polgári etikettből egyaránt fakadó prüdéria és képmutatás aztán sajátos ellentmondással élt tovább a II. világháborút követő kommunista fordulat évtizedeiben is. Rákosi idején divatba jött, és a Kádár-korszakra is jellemző volt a szexualitás tabusítása – a felszínen. Ugyanakkor a Ratkó-korszakban (1949-1956) (amikor a nemzetgyarapítás hangsúllyal szerepelt a népességpolitikában) még olyan mondás is közszájon forgott, mint ez: „Anyának szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!”. Ez világosan mutatta a hagyományos erkölcsök – akár tudatos, bár nyíltan ki nem mondott – lazítását. Ugyanakkor a nyílt szexualitás továbbra is illetlenségnek minősült, egészen a rendszerváltozásig, amikortól – a sajtószabadság egyik vadhajtásaként – már nyílt tartalomként jelent-jelenik meg nemcsak a szexualitás, hanem a pornográfia is. Igaz, e vadhajtás ellentéteként pozitívum, hogy nyíltan lehet beszélni, tanítani, sőt, akár különféle fejlesztő és gyógyító foglalkozások, terápiák keretében kibontakoztatni, gyógyítani a párkapcsolati, házassági és szexuális problémákat.
(Halasi Tükör, 2014. március 26.)
Végső István
vegso.halas.hu
