Élősdi, kizsákmányoló, pók, pióca, vámpír, vérszopó – többek között ezekkel a jelzőkkel illeték azokat 1947 és 1956 között, akik a második világháború előtt a magyar társadalom legerősebb gerincét alkották. A kulák orosz eredetű szó, jelentése: ököl.
Közkeletűbben: zsugori nagygazdát jelentett. Olyan embereket bélyegeztek ezzel meg, akik a paraszti társadalom kis-, közép- és nagygazdáihoz tartoztak. Ők általában nem voltak a kiépülő magyarországi szovjet gazdasági rendszer hívei. Többségük a kisgazdapártot vagy valamely nem kommunista szervezetet támogatta. A kialakuló pártállam elhatározta: le kellett velük számolni, mindenáron. Bűnbakká kell tenni a kulákot, míg az agrártársadalom velük hűséges felét segíteni kell. Dolgozó parasztságnak nevezték azokat, akik a kommunista rendszer mellé álltak, vagy legalábbis nem álltak az útjába.
1947-től kezdődött meg a parasztság egy részének tervszerű üldözése. Elvileg az számított annak, akinek legalább 25 kat. holdja volt, de a gyakorlatilag bárki a kuláklistára kerülhetett. Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter irányítása alatt zajlott le a padlássöprésekkel együtt a kuláküldözés. Országosan, 1949-ben 61.000 főt rekesztettek ezáltal ki a társadalomból. Később ez a szám tovább nőtt. Megbélyegeztek mindenkit, aki "kulák" családban élt. A személyi igazolványaikba, hivatalos irataikba is jelezték, hogy ők kulákok. A hivatalok, sebtiben felállított behajtó bizottságok bármit vihettek tőlük: a mosóteknőtől kezdve az ekén át a jószágokig. Bármibe beleköthettek, és bírságokat szabhattak ki rájuk.
A kiszolgáltatott emberek egy része öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni, hogy nem tudja családja számára megteremteni a mindennapi létfenntartást. Internálás, börtön, vagyonelkobzás várt a kulákokra. A gyermekeik nem lehettek katonák, munkaszolgálatra vitték őket bányákba, építkezésekre.
Egy kulák kivégzéséről van tudomásunk, ami Békés megyében egy tanácselnök-asszony túlzott retorziója miatt történt. Előfordult, hogy valakire nem tudták rábizonyítani, hogy kulák, ezért a tehenét ítélték el első és másodfokon. A politikai őrület nem ismert határokat a Rákosi rendszerben.
Halason 1950-ben 1160 fő tartottak a hivatalok nyilván, mint kulák. Városunkban a kulákok ellehetetlenítése folyamatos volt. A begyűjtéseknél alkalmazott retorziók és túlkapások hivatali szinten folytak.
Az 1950-es évek kiskunhalasi tanácsülési és végrehajtó-bizottsági jegyzőkönyvei hemzsegnek a kulákok elleni fellépésekkel. Szitokszóvá váltak, elrettentő ellenséggé, akikkel szemben fel kell venni a harcot. Mindenért ők voltak a felelősek. Lássuk mit mondott Kovács Ferenc tanácselnök helyettes beszámolójában, 1950 decemberében a helyi mezőgazdaság helyzetéről: „Népgazdaságunk fejlődésének és 5 éves tervünk sikerének alapját képezik pénzügyi terveinknek 100%-ig való teljesítése. Városunk az adóteljesítés terén pár hónappal ezelőtt igen nagymértékben le volt maradva. Elsősorban a kulák szabotálta az adófizetést, másodsorban nem teljesített a kulák uszályába tartozó dolgozó paraszt sem. A fokozottabb adóbehajtás során ezen a területen lényegesen változott a helyzet….” Kovács folytatva gondolatmenetét természetesen, ha nem működött a szocialista mezőgazdaság belső felépítménye és szervezeti, akkor is a kulákozni kellett. „…a szerződéskötések terén a Földműves-szövetkezet ügyvezetőjét és termelési felelősét ellenőrizni kell a munkájában, s a tanácsnak a legmesszebbmenő segítséget kell adni. A tanácstagok agitációjuk során hozzák ki a dolgozó parasztság felé a szerződések megkötése, mint minden feladatunk harci kérdés. Az ellenség agitál, bujtogat ellenünk. Le kell leplezni itt is a kulák és egyéb bitangok félrevezető híreszteléseit…”
A zsidósághoz hasonlóan, a kulákokat is állami segítséggel és intézkedésekkel akarták kiszorítani a gazdasági-társadalmi élet minden területéről. Harcot hirdettek ellenük, mint annak idején a „nem keresztények” ellen. Idézzük Baranyai János a végrehajtó-bizottság elnökét 1950-ből: „A parasztságnál a fejlődés lassú, a parasztság egy része ma még bizonytalanul, sőt, félve néz a szocializmus építésére. A legtöbbjük még rabja a magántulajdonnak. Sorai közt még ott vannak a kulákok és nem egyszer uzsorázza ki a városban vagy a falun a még meglevő spekuláció. … a dolgos parasztság között is megindult az erjedés. Őket is megcsapta a szocialista fejlődés szele. … tudják már, hogy további fejlődésünk elválaszthatatlanul egybe van kötve azzal az ipari munkásosztállyal, azzal a munkássággal, a mely 1945-ben földhöz segítette őket, mely 1946-ban visszaverte a régi nagybirtokosok és tőkések támadását, és amely azóta is szakadatlanul, minden eszközzel és minden téren segít nekik. Segíti a kulákok és spekulánsok elleni harcban…”
Ám bizony a dolgozó parasztság is sokszor okozott csalódást a pártállam helyi képviselőinek. Ennek egyik érdekes példáját citáljuk ide 1952-ből a begyűjtéssel kapcsolatban: „Persze voltak olyanok, akik kibúvót kerestek a beadás elől… A tejbeadással foglalkozó bizottságok sok esetben helyet is adtak a kérelmek és a tejbeadás mérséklésére. És elvtársak mégis azt kell mondani, nagy csoda történt, mert ezek az öreg, egy-két litert adó tehenek a vágómarha beadás teljesítésének végrehajtása során tartott felülvizsgálat alkalmával kivétel nélkül mind 8-10 liter tejet adtak. Egyszóval a dolgozó parasztjaink között is még szép számmal vannak olyanok, akik az állampolgári kötelezettség alól, bármi módon is kibúvót keresnek…” Az Olvasó persze tippelhet, hogy ezért is kik a felelősek: „…ezek még mindig a kulák nótáját fújják…”
És előfordult, hogy a tanácstagok közül került ki olyan, aki nem volt eléggé „figyelmes” a beadásnál. Czombos Lajos 1950-ben a testület előtt kénytelen-kelletlen „önkritikát gyakorolva” ismerte el „bűnét”.
Az üldözött parasztokat, a kulákokat persze egyesek igyekeztek segíteni. Próbálták nyomorúságos sorsukat enyhíteni. Ha ez kiderült, akkor menthetetlenül retorziókban lett részük, kulákká nyilvánították őket is. „Így megtörtént ez, hogy egyes bizottsági tag, mint például Rizsányi György, aki maga is kulák és köztudomású kulákbarát, aki a kulákoknak a beadás és adóelengedésére kérvényeket szerkesztett a tanácshoz, a saját szakállára a rendelettel eltérő módon a kulákoknak halasztást adott és jelentette, hogy az illető kuláknak beadásra gabonája nincsen. Vagy a másik példa Radnai Sándor kulák, aki a kulákkal összepaktált ugyanúgy, mint Rizsányi. … mindkét személyt már másnap a munkájuk ellenőrzése során leleplezte és haladéktalanul eltávolította őket.” (1952)
Sajnálatosan a kuláküldözés országos históriájában is „előkelő” helyet kapott városunk. Kiskunhalas, mint a déli határszakasz egyik kiemelt fontosságú városa transzporthellyé is változott. Sajnálatos módon nem csak a svábokat, hanem a hortobágyi magyar gulágra is számtalan ember innen vittek el. Kitelepítettek egy része beleőrült, alkoholizmusba menekült, gyógyíthatatlan betegségek alakultak ki szervezetükbe, hogy szülőföldjükről kiszakítva a kietlen, ismeretlen szigorúan ellenőrzött tanyákra vitték őket.
A kuláküldözés először Nagy Imre 1953-as miniszterelnöksége idején enyhült, majd az 1956-os forradalom után fokozatosan megszűnt. Sok százezer embert meghurcoltak, megaláztak, csak mert dolgozott, önálló családi gazdaságot hozott létre, szeretteinek a tsz-eken kívül kenyeret biztosított a mezőgazdaságból. Többek végül engedtek a kényszernek és látszólag vagy teljes mértékben a rendszer hívei lettek. Néhányan a passzív ellenállást választották örök életükre. Ám számtalan néma áldozat nyugszik a temetőinkben, akiknek tragédiáit gyakran már a családjaik sem ismerik, ismerhetik. Őrájuk is emlékeznünk kell!
Végső István
istvan.vegso@gmail.com
