Az utolsó 48-as halasi honvéd halála. - Egyre fogy az országban azok száma, akik a magyar szabadságharc véres napjaiban fegyvert ragadtak s siettek a haza védelmére. Városunkban Kupa László az utolsó 48 as honvéd, a ref. egyháznak 34 évig volt egyházfija halt meg f. hó 15 én 83 éves korban. Az elhunyt életében tevékeny munkásságot fejtett ki és mindenütt nagy tiszteletnek örvendett. Utolsó útjára november 17-én délután 2 órakor kisérték ki nagy közönség részvétele mellett." Így írtak 1916 novemberében Kupa László csizmadiáról. Valóban a hon védelme miatt ragadt fegyvert, de nemzetőr volt. Ám lássuk, hogy mit tudunk róla.
A Kupa (máshol: Kúpa) família a 19-20. században ismert református család volt. Kupa László 1834. január 24-én született, Kupa Lajos gazdálkodó és ns. Dobos Julianna gyermekeként. Felesége Novák Rozália volt. Még a céhipar idején csizmadia szakmát kezdte el kitanulni.
Halasi csizmadia, gombkötő, szíjártó céh pecsétje
16 évesen az 1848/49-es szabadságharcban fegyvert ragadott. A Bács-Bodrog vármegyéhez rendelt halasi köznemzetőrség 3. századjában szolgált, a 3. sz. egységben ezekkel a helybeliekkel együtt:
Zilah János
Kovács László
Kúpa László
Krizsán József
Tóth M. Imre
Ábrahám Mihály
Ábrahám András
Lendér András
Ábrahám Péter
Musa János
Opra György
Juhász b. Pál
Antal István
Ökördi János
Tarnóczi István
Nemzetőrként Dorozsmára, majd vonult Verbászra. Részt vett Szenttamás sikertelen ostromában. Később tizedes lett. Veteránként is büszke volt '48-as múltjára. 1890-ben a Kiskun-kerületi Honvédegylet halasi tagjaként szerepelt.
Nemzetőrök
Közkedvelt csizmadia volt, de alakja városszerte ismert volt. 34 éven át református egyházfi, egyház szolga. Az ismetentiszteletek előkészítése volt a feladata. Ván Benjámin így emlékezett meg róla: "Kupa László csizmadiamester volt sokáig, csak idős korában választotta meg egyházfivá Szilády. De a barátságuk gyermekkorukban kezdődött, iskolatársak voltak s játszópajtások. De a szeretetkötelékében megmaradtak egész életükön át. Az én kápláni időmre már meghalt a mindenki „Kupa bácsi”-ja, de mint bejáró teológus élveztem baráti érintkezéseiket. Szilády mindig „Lacikám”-nak szólította, Kupa bácsi meg csak „Áronkám”-nak, s tegezték egymást. Szilády rangot, tekintélyt nem tartott barátjával szemben; s ha Kupa bácsi akadémikus, miniszter, vagy főnemes, akkor sem részesülhetett volna kitüntetőbb szeretetben, mint ahogy szeretetével elhalmozta benne a jó embert, a tiszta szívével hozzá ragaszkodó barátját. Megható volt a beszélgetésük végighallgatása, amint egymás élete iránt érdeklődve megszólításukban mondogatták az öregek a fiatal gyermekségüktől fogva használt becéző nevüket: Áronkám, Lacikám. "
Humoros emberként is ismerték, illetve anekdoták is fennmaradtak róla. Nagy Czirok László gyűjtötte a következő történetet:
"Őszi, hetes esőzés idején, szakadó esőben lépdel a reggeli templomozáshoz Kupa László halasi egyházfi. Valaki rászól az utcán:
- Ejnye! hát az egyházfinak ilyen esős időkkel is el köll mönni hétköznap is a templomba?
- Elmék hallja kend! Mert az Isten nyakán tekergő vén Izsai már ott jajgat! (T.i. előénekes volt Izsai és ha hárman jelentek is meg hétköznap a reggeli istentiszteleten, az egyik bizonyosan ő volt. Számrakó diák koromban én jól ismertem.)"
Halasi csizmadia, Biczó Géza gimnáziumi tanár rajza
Hasonló történet mutatja jól az alakját a halasi életben, közéletben, éjszakában. Az eset azt írja le, hogy egy átmulatott hajnalozás után a századfordulón a Kereskedelmi kaszinóból (Kolozsváry Kiss-házból (Köztársaság u.) hogyan tért haza a Kmeth Sándor utcai házába.
"Kupa László jeles csizmadiamester jóízűt mulatott egyszer a Kiskaszinóban szomszéd iparostársával, Zöldi vargával, s úgy hajnal felé térdig érő hóban ballagtak haza. Hogy otthon baj ne legyen, rávették a tülkös strázsát, hogy jó ideig maradjon a környéken, s az éjféli hatot dudálja (éjfélkor tudniillik hatot dudáltak a tülkösbakterek).
A strázsa markába meg egy-egy hatost nyomtak. Az otthon ilyenkor szokásos pörlekedés elhárítása céljából Kupa
a kisajtónál betessékelte szaktársát is egy kis törkölypálinkára.
Köszönés után Kupáné vette át a szót, hogy így meg úgy, valamennyi korhely ember van a világon, akik hajnalban térnek haza.
— Nincs még olyan nagy idő! — szabadkozott Kupa. — Csak úgy éjfél körül lehet!
Közben bődíti a strázsa odakinn a hatot.
— Hallod, feleségöm? Még csak az éjfélt fújja!
— Ej, hát olyan kicsit aludtam volna csak?! — mondja Kupáné.
Már-már úgy látszott, megszelídül a menyecske, amikor a felhőtlen égből váratlanul lecsapott az istennyila: felhangzott a hajnali harangszó.
Kupáné álmélkodik, férjuram meg — zavarában — tenyerével a homlokára csapva mondja barátjának:
— Azt az ide-odáját, annak mög nem adtunk!"
Özvegyemberként 1916. november 15-én adta vissza a lelkét a Teremtőnek. Nagy részvét mellett a régi református temetőben temették, ahol a mai napig megvan a sírja.
Végső István
istvan.vegso@gmail.cm
